Derűs séta a vásárcsarnokban

Az eper 1800 forinttal indított, aztán egy kicsit megszelídült, de azért annyira nem, hogy kilószámra vegyük, a lekvárfőzéshez való pedig csak nem akart megérkezni. Voltak azért szerencsések, akik a lecsengést ügyesen kivárva ezer forintos ár körül tudtak venni belőle.

Azt azért tudni kell, hogy a „lajosmizsei” eper az újpalotai vásárcsarnokban legtöbbször Gyömrőről érkezik, de ezen nem akad föl senki. Azon már inkább, hogy amikor még 2000 forint körül volt az ára, akadt kereskedő, aki a 980 forintos eperládára kitette a „magyar eper” feliratot. Ez nyilvánvalóan kamu volt, az a „magyar” eper Görögországból érkezett a nagybanira. Az efféle stikliknek a vevők többsége nem dől be, mégis próbálkoztak vele.

Az élet sokkal fontosabb, mint a spórolás

Amúgy lényeges különbség a „magyar” és a „nem magyar” eper között, hogy az igazinak éppen 24 órája van arra, hogy a leszedéstől a vevő asztaláig jusson, annak a másiknak meg legalább egy hete. Ezért van az, hogy a „magyar” megszagolható, s finom illatot áraszt. Több vevőt láttunk, aki így ellenőrizte, hogy valóban szabadföldi epret kínálnak-e neki.

Az elmúlt hetekben a „lajosmizsei” epret felváltotta a „germersdorfi” cseresznye. Ez körülbelül olyan hívószó, mint a „hevesi” dinnye vagy a „vecsési” savanyúság. A cseresznye is kétezer forint körüli áron köszönt be, s itt is segítségünkre lehet a forró nyárelő. Egy hét, két hét, és mindjárt békésebb lesz az ára.

Nem mondható el mindez a paprikáról, paradicsomról. A lecsóalapanyagok kilónkénti ára 1500, illetve 1200 forinton áll, a tojás 60 forinton, de az XL-es, ami igen szellemes megnevezés, 70 forintért vehető meg. – Aranyárban van, miként a húsok – fogalmazott egy hatvanas férfivevő, akit beszerző körútra indítottak otthonról szombat reggel. A friss répa 500, a gyökér 400, a kígyóuborka 600 forintba került. Ezeket az árukat szeretik az újpalotaiak megvenni az őstermelőktől, messziről látszik ugyanis, hogy melyik áru a megbízható vácrátóti minőség.

Nem véletlenül emlegetjük Vácrátótot. Hernádiné Vali és a leánya, Betti ismertek az őstermelők szekcióban, sok vevőjük van itt, az áru, amelyet kínálnak, kiváló minőségű. Ez a titka egyébként a talpon maradásnak, mondták a hölgyek, ha valaki egyszer szép és jó árut vett tőlük, arra legközelebb megint számíthatnak. A család mintegy 25 hektáron gazdálkodik kerti kultúrákkal, a hölgyek büszkén emlegetik a Vácrátóti tökház ajánlatait (amelyek a közösségi hálóra építenek!). Sütőtökkel, Halloween- és dísztökkel foglalkoznak, s az üzlet feljövőben van.

A cseresznyét hamarosan felváltja a sárgabarack, reményteljes 980 forinttal kezdődik a kajsziszezon. Ez a lekvárfőzés miatt kardinális kérdés. Sokan méregetik a koranyár legkarakteresebb gyümölcsét. Felkészül a málna és a ribizli.

Jövünk, megyünk, leskelődünk. Az az általános vélemény, hogy a vásárcsarnok afféle retrópiac, s valóban van valami nyolcvanas évekbeli fílingje. Az is köztudott, hogy mintegy 10-15 százalékkal mérsékeltebbek itt az árak, mint a Bosnyákon vagy a Lehel-piacon. A Fény utcai piac budai árai itt szóba se jöhetnek, más a vásárlóréteg bukszájának vastagsága. Mégis azt mondjuk, húsban, sajtban, tojásban igen erős a vásárcsarnok.

És kedvességben is. A főbejárat mellett van Szabó Ildikó Andrea standja, télen cukorkát, főleg szaloncukrot árul, ilyenkor tésztában, kekszben és más apróságokban utazik. Mindenkihez van egy mosolya, ami kereskedővé teszi a kereskedőt. Ő az, akitől elsőként megkérdeztük, a válság idején hogyan spórolnak az emberek. – Sehogy – kaptuk a választ. – A tejet, a kenyeret, a húst meg kell venni, a zöldségekre is csak szükség van. Máshol megy a spórolás, nem feltétlenül a piacon.

Hasonló véleményen volt Zimmermann Róbertné Timi is, aki pedig prémium kecskesajtokat árul. Ötezer forint a csilis, hagymás, kapros készítmények kilónkénti ára, az állandó vevőkör mégsem apad. A belvárosból Csomádra költöző asszony – aki a férjével hat gyereket nevel – úgy vélte, hogy a minőségi termékért el lehet kérni bátran a pénzt, csak arra kell ügyelni, hogy az áru mindig ugyanolyan legyen. – Már jártunk úgy – mesélte –, hogy a kecskék somkórót legeltek, s megromlott tőle az összes sajtunk. Kényes, nehéz munka, amit végzünk, oda kell figyelni. De ha tartjuk a minőséget, nem lesz félnivalónk a jövőben sem.

Timi asszony az oldalbejárat mellett foglal helyet, nagy forgalmú hely ez a húspultok és a savanyúságok mellett. Itt elegyedtünk szóba Csiha Sándor húsárussal, aki eléggé pontos képet adott arról, hogy a nyugdíjasok és a kispénzűek milyen stratégiát választanak, amikor húst vásárolnak.

– A másodosztályú termékeket keresik és azokat veszik meg – mondta Csiha úr. Ez érvényes a friss húsárura és a füstölt termékekre is. A kolbász is „összement”, azelőtt általában egy párat vettek meg, most már nem ritka, hogy levágatnak a fél párból is. – A csirkemell mondjuk mindig elfogy. Valahogy abból kiadós ételt lehet készíteni.

A húsosok marhahúst már sokkal ritkábban tudnak eladni. Sokan szégyenlősen elfordulnak, amikor meglátják. És meglehet, régi vállalati mulatságok kiadós marhapörköltjeire gondolnak, amikor elmennek savanyúságért.

Dóra József (70) is a húsról beszélt, mint a takarékoskodás célpontjáról. Noha ők a családdal télen disznót vágtak, van még oldalas a zsírosbödönben. De mégis a hús a legérzékenyebb pont a válságban, s nem a zöldség. Vegyünk egy egészen kézenfekvő példát. A tisztított pacal önmagában nem olyan drága (2000 forint/kilogramm). No de abból nem lehet 70 dekát venni. Mire megfő, összeesik, a baráti összejövetelt, ha négyen-öten vannak, négy-öt kiló alatt nem lehet megúszni. Az viszont már 8-10 ezer forint, és a pacalhoz még hozzá se nyúltunk. Dóra úr elmesélte azt a történetet is, mely nem itthon, de a gyerekével Hollandiában esett meg. Vendégségbe mentek, és előtte a háziasszony minden él nélkül azt kérdezte a vendégjelölttől, hogy „mennyi sört fogsz meginni?” Nem azért, mert sajnálta. Annyit vett, amennyi előzőleg elhangzott.

Egy idős hölgykoszorú tagjai is beszámoltak hasonlóról. Egy négytagú családhoz érkeztek vendégek, s a rántott húsok szépen ki voltak porciózva. Annyi szelet sült, ahányan az asztal körül ültek. – Ha ez húsz-harminc éve történik velem – kommentálta Mária asszony (72) –, azt mondták volna rám, milyen faszari vagyok. De ma ez már bevett dolog. Nem lakmározunk úgy, mint korábban, amikor számolatlanul ki merte tenni az ember az asztalra a húst. Ide jutottunk.

Annánál, a vietnámi cukorkaárusnál élünk át végül „édes” pillanatokat. A huszonöt éve itt élő hanoi asszony barátnőmnek szólítja idős vevőit, akik kifejezetten az olcsó nápolyit és kekszet szerzik be a zsúfolt ázsiai hangulatú boltban. Amikor a spórolásra tereljük a szót, szélesen mosolyog.

– Nincs spórolás, nálam csak boldogság van. Az élet sokkal fontosabb, mint a spórolás. (Készült a Tizenötödik felkérésére, PP, Rab László, 2022. június 30. Fotó: Vargosz – Csokonai Nonprofit Kft.)