Városnézés otthon

Körbevitték a kerületben egy városnéző busszal az érdeklődőket a lokálpatrióták. A program igen népszerű volt, a busznak szombaton kettőt is kellett fordulnia. A szakszerű idegenvezetéssel megtartott városnézés után többen úgy fogalmaztak, harminc-negyven éve itt laknak, de egyes helyeken most jártak először.

Rezács Istvánné nyugdíjas pedagógus videónkban is elmondta, arra volt kíváncsi, hogy mindent megmutatnak-e rendesen a szervezők azon helyek közül, amelyeket jól ismer. A Neptun Iskola egykori igazgató-helyettesének nem kellett végül csalódnia, a busz cselesen kanyarogva ment végig kicsinynek éppen nem mondható lakóhelyünkön. Nem felejtettek ki semmit.

A gyülekező az újpalotai Fő téren volt. Dr. Németh Péter, a Lokálpatrióták a XV. Kerületért Egyesület elnöke fogadta az utazókat, közben mindenkit megnyugtatott, lesz harapni való is, a két jókora üstben nem tejberizst főznek, hanem babgulyást. Az “útravalóról” Szabó László és Kádas Imre üstmester gondoskodott, a buszon pedig Németh Angéla alpolgármester köszöntötte az utazókat. Ő volt az egyik idegenvezető, aki mellé Mihály Gergő, a Gyermek és Ifjúsági Önkormányzat polgármestere szállt be társnak.

A városnéző busz a Fő térről indult, és rövid időre megállt a sanyarú sorsú Spirál-ház előtt, hogy aztán a Szentmihályi úton kijusson a peremvárosba, a Liva Malom, az Origo Filmstúdió és a hulladékhasznosító környékére. Az utasok lelkesen fotózták a Károlyi Sándor utca átalakított polgári villáit, a műemlék leánynevelő intézet jókora fallal körülvett épületegyüttesét, és meghallgatták a Sződliget (korábban Erzsébet) utcában megesett történetet: Sziszi királyné egy nagy zápor idején ide menekült a társalkodónőjével.

Elhaladtunk a Horváth Kert Cukrászda és a Lukácsy Sándor utca mellett (ő volt a “nemzet kertésze és a homok hőse”), megcsodáltuk a vasráccsal körülvett kilométerkövet a Fő utcán, majd megálltunk a Dózsa gimi épülete előtt. Ez a legrégibb oktatási épület a városban, amit a külseje alapján nem gondoltunk volna. Régi formájában pompázik viszont a Patika a Megváltóhoz Gyógyszertár, elegánsan magasodik a kerület “képzeletbeli” központjában a Magyarok Nagyasszonya templom, melynek előterében ott látható az 56-os forradalomról szép és meleg szavakkal megemlékező Albert Camus mellszobra is.

A Bocskai utcán folytattuk utunkat, a zeneiskola épülete előtt suhantunk tovább. A Rädda Barnen utcai iskola volt 1920-ban az ország leglátogatottabb közoktatási intézménye, a Csokonai Művelődési Központ (hajdani, ipartestületi épülete) pedig azért is lehet emlékezetes, mert sok palotait itt, a hadkiegészítő parancsnokságon soroztak be egykor katonának. A Szerencs utcai vasúti átjáró (Mihály Gergő szerint) azért helyi látványosság, mert ott soha senki nem kapott még zöld jelzést (a busz éppen átcsúszott a sárgán, aztán menetrendszerűen jött is a vonat).

A régi bőrgyári épület előtt (a rejtélyes módon Dembinszkyről Wysockira átkeresztelt utcán végigrobogva) értünk Pestújhelyre, ahol minden négyzetméterre több anekdota és történet jut, mint bárhol máshol ebben a nagyra nőtt kerületben. Az Észak-Pesti Kórház az OTI (Országos Társadalom-biztosítási Igazgatóság) munkásotthonaként kezdte kacskaringós karrierjét, a háború után szovjet katonai kórház lett belőle, az 1991-es kivonulás óta hányódik, iszonyúan sok pénz kellene a hasznosításához.

A Koma Bázis mellett elhaladva jutottunk ki a Keresztelő Szent János-templomnak otthont adó Klebelsberg utca sarkára (a templom új toronyórájáról itt számoltunk be tavasszal). Láthattuk az Emlék-tér szomorú “házatlanságát”, közben megismertük a fájdalmas 1944-es történetet az egytonnás légiaknáról. A bomba nem robbant fel, de egy tűzoltó elkezdte piszkálni (itt állt a régi községháza), a robbanásnak rengeteg áldozata volt. A halottakra ma egy kopjafa emlékeztet. Esedékes az idei koszorúzás, a tragédia szeptember 19-én történt 73 évvel ezelőtt.

Pestújhelyen kacskaringózva eltűnődtünk azon, hogy mennyivel több történet préselődött ki innen, ebből a kicsiny városrészből, régi békétlenségek és szaftos anekdoták origójából, mint mondjuk a sokkal többek által lakott Újpalotáról. Mire a busszal visszaértünk a Fő téri kiindulópontra, arra jutottunk, hogy ennek az idő lehet a fő oka. Pestújhely voltaképpen százéves hendikeppel indult ebben a “versenyben”.

A polgárosodás városi csírái, az elszakadási vágyak és az önállósodás rebellis történetei jól dokumentáltak, sokszor ezek teszik olyan rokonszenvessé ezt a hajdani szellős falut, mely aztán kénytelen volt belesimulni a nagyvárosi forgatagba. De mégis megőrzött valamit a polgári évszázadok derűjéből, hangulatából.

Az idegenvezetők igen jól megfeleltek feladatuknak (ehhez a Csokonai Művelődési Központtól és a Helyem Házam Palotám-tól kaptak vaskos segítséget). – Azért jó sok minden van ebben a kerületben! – mondta örömmel egy idős hölgy az Olajág-otthonból, amikor véget ért a kétórás utazás.

Ami magát az ötletet is jól körülírja. Elképesztően eredeti és jó kezdeményezés! Akik részt vettek benne, élvezték, erős érdeklődést mutattak iránta. Szabadalmaztatni lehetne. Hiszen mindenki tudni szeretné, hogy hol él. És ha ez egy ekkora kerület, mint a mienk, különösen indokolt, hogy tudjunk minden rejtett szegletéről. Gyalog vagy biciklivel is eljuthatnánk oda, ahol eddig még nem jártunk, de azért így sokkal kényelmesebb. Ha el is mondják út közben, hogy mit érdemes megjegyezni egy házról, egy-egy eseményről, az azért sokkal érdekesebb, mint összelapátolni a sztorikat az internetről, a könyvespolcokat nehezítő kiadványok súlyos voltáról most ne szóljunk.

Úgyhogy csak így tovább, lokálpatrióták! A Szomszédünnep az otthoni városnézéssel érdekes, természetes és igen okos rendezvénynek bizonyult. Nyugodtan tessék folytatni! (PP, Rab László, 2017. szeptember 18.)

Leave A Comment

You must be logged in to post a comment.