Amennyire várta Anya a tanévkezdést, annyira tart már most az ezzel járó újabb bonyodalmaktól. Gyermek – bár ő egyáltalán nem várta, sőt – hihetetlenül gyorsan belezökkent a megszokott év közbeni rutinba, de… De egyre több új dolgot vet fel. A két legnehezebb kérdés ezek közül: Anya, mikor mehetek egyedül az iskolába? És: Anya, mikor lesz telefonom?
Az utóbbi kérdésre Anya válasza egyszerű, Kisfiam, ha majd egyedül jársz iskolába, addig nem indokolt.
De tényleg, mikor mehet egyedül iskolába? Ha Anyán múlik, csak ha elvégezte a nyolc osztályt… Persze tudja, hogy ez képtelenség, de azt is, hogy a világ veszélyes, mégpedig nagyon. Egy forgalmas és egy kevésbé forgalmas úton kell átmenni a suliig, Gyermek pedig álmodozó. Megtörténhet, hogy nem néz szét rendesen, vagy hiába néz szét, jön egy autó ezerrel, és nem áll meg a zebránál. Ha pedig ott a kezében a telefonja, valaki kikaphatja belőle, annyi ilyesmit hallani mostanság.
Anya minden reggel és délután betegre aggódná magát, Gyermek beért-e a suliba, és akkor még csak félig nyugodhatna meg, hiszen onnan haza is kell érnie. És ezt tenné hetente tízszer, havonta negyvenkétszer, egy tanévben minimum négyszázhússzor. Na, nem…
Anyában ugyanakkor ott bujkál a kisördög (vagy a józan ész?), és kérdezi (persze, ő is mindig kérdez, nem csak Gyermek), de mégis, meddig akarsz várni? Tutyimutyi pasit akarsz nevelni a fiadból? Látod, ott vannak Jenőék, ők simán elengedik a gyereküket egyedül, ők hogy csinálják?
És akkor már Anya is kérdez. Tényleg, hogy csinálják Jenőék?
Aztán tovább pörög az agya. Ha már most ettől így fél, mi lesz később? Mi lesz, ha buliba akar menni? Ha este 11-ig kimenőt kell neki adni? Ha majd éjfélre sem ér haza? Ha…?
Comments are closed.
