Az anyák egyik nagy parája, amikor napokra elveszítik a kontrollt csemetéjük fölött. Ennek kitűnő példája az éppen aktuális nyári táborozás.
Fotó: XV Média, Nagy Botond
Ha kicsi a gyerek, nem vihet magával mobiltelefont. Ha nagy, akkor visz, de minek, úgysem veszi fel, így ejtve kétségbe szülőanyját… Apropó, mobiltelefon, internet, mind a XX. század vívmányai. Persze 30-40 évvel ezelőtt biztonságosabb volt a világ, így a szülőben, miután csemetéjét felrakta a buszra/vonatra, erősebb volt a megkönnyebbülés érzése a félelemnél. Eszébe sem jutott a gyereket nyomon követni a táborozás idején, főleg, mivel nem voltak ehhez eszközök.
Manapság a „jó” anya először megvizsgálja a busz kerekét, majd haza-, illetve a munkahelyére rohan, bekapcsolja a gépét, és a rendőrségi híreket nyomon követve győződik meg a gyerekcsoport biztonságos megérkezéséről. De még ekkor sem könnyebbül meg. Folyamatosan figyeli a fészbukot, az íméljét, mikor teszik már fel a tanárok az első képeket. Ha ez is megtörtént, ránagyít, látja-e rajta gyermekét. Ha nem, akkor első gondolata, „Úristen, hová tűnt?”, ha igen, akkor még jobban ráközelít, aggodalmasan vizsgálgatja arcát, vajon elég boldognak látszik-e. És a helyzet még mindig nem sokkal könnyebb. Hiszen épp’ csak megérkeztek. A többi napon kirándulni mennek, strandon/tóban fürdenek, ezernyi veszély leselkedik rájuk, gondolja, és várja az újabb képeket, információmorzsákat.
Mindeközben, ahelyett hogy élvezné, nem kell napi csatákat vívni, ide-oda hurcolni, kiszolgálni, ellátni, számon kérni, hanem időmilliomossá válva saját magával és párjával foglalkozni, pihenni, szorong. Pedig el kell engedni. A gyereket és a szorongást is ahhoz, hogy hosszú távon mindkét félnek jobb legyen.
Comments are closed.
