Magyarországon ma olyan kormány van, amely világosan megmutatta, mit gondol az emberi jogokról. A „gyermekek védelmében” most éppen csak a Pride-ot tiltják be, ám a gyülekezési jog csorbítása ennél többről szól: holnap vagy holnapután már mást is bírságolhatnak, ha éppen másfajta világban hisz, mint Orbán. Mondjuk ki azonban: tizenöt évnyi kétharmad, megfélemlítés és elhallgattatás nem létezne fáradt ország nélkül. Ahogy Lengyel László politológus fogalmazott nemrég: itt generációk sorát nevelték úgy, hogy a boldogulás érdekében jobb hallgatni. Sőt, ha valaki más kritizál helyettünk, őt vágjuk orrba, nehogy bajunk legyen.
Az örökös „jól van az úgy”, az álmaink feladása, a szomorú csendek és a kibekkelés szinte megszokottá váltak. Férfiaknál, nőknél egyaránt. Pedig ha őszintén nézünk a saját életünkre, mindannyiunknál akadhat legalább egy vagy akár több kihagyott ziccer, amit félelmünk okozott. A némaságunk, az önlemondásaink persze személyesek, akár hétköznapi dolgok, de ha tetszik, ha nem: ebben az országban közösen létezünk. Saját apró némaságunk társadalmivá válik, ha pedig magunkért sem állunk ki, ki fog kiállni értünk? Persze e tekintetben sokaknak könnyebb dolguk van, míg másoknak kevésbé. Olyan országban, ahol, mint tudjuk, a kormány „nem foglalkozik nőügyekkel”, egy meleg párnak tüntetnie kell azért, hogy „legalább” ellenséggé ne váljanak a hatalom számára, az időseket pedig pár ezer forintokkal igyekeznek megvásárolni, ott természetes a fáradtság. Főleg, ha már régóta tapasztaljuk, hogy milyen keveset ér a szavunk. Nem játszhatunk viszont a megúszásra, járjunk bárhol a társadalmi ranglétrán.
Lapunk mostani számában éppen Szily Nóra mondja el: fontos, hogy a nők se mondjanak le az álmaikról, hiszen legyenek bármilyenek a körülmények, legyünk idősek, fiatalok, muszáj cselekednünk azért, hogy jobb legyen! Küzdenünk kell a betokosodott sztereotípiák ellen, és bátran vállalni magunkat! Egy ilyen turbulens időszakban van miért küzdenünk. Mikor, ha nem most?
Comments are closed.
