Színésznő akartam lenni, nem filmsztár

„Pélyi” búcsú Törőcsik Maritól

Kaptam egyszer egy tábla csokit Bodrogi Gyulától, a pélyi parókia előtt találkoztunk, lehettem ötéves, vele volt a szépségesen szomorú szemű lány a Körhintából. Mondjuk akkor én még Bodrogiról is csak annyit tudtam, hogy ő Só Mihály, merthogy ő volt a címszereplője a Só Mihály házassága című filmnek. A csetlő-botló parasztfiú úgy ment haza a vásárból, hogy vállára akasztotta az új csizmát, ne kopjon el. De aztán a csirkefogók ellopták tőle.

A társaságában lévő színésznő (akkori felesége) falucskánk híres szülöttje volt, s miután anyámmal egy iskolába járt, Törőcsik Mari filmjeit, színpadi játékát évtizedeken át kötelező volt nyomon követnem. Anyám szeme minden alkalommal könnybe lábadt, amikor „Mari” felbukkant pompás szerepeiben, s zajos sikereket aratott a filmekben, a színpadon és a fesztiválokon.

Volt különben még rajta kívül Pélynek neves szülöttje a világban, Mészáros „Michu” Mihály, a liliputi sztár például Amerikában futott be karriert. Michu Alf-ot alakította a nagy sikerű sorozatban, egy Pepsi-reklámban pedig országos jóbarátja, Michael Jackson oldalán is feltűnt. A pélyi pap – az éppenséggel Amerikából hazatért Perényi László – által működtetett színkörnek sem Törőcsik Mari volt az első számú színésze, hanem Mészáros Sándor, aki két kisgyerekét vesztette el a háborúban, s noha pályáját bonvivánként kezdte a Pélyi Színkörben Mari oldalán, később mozdonyvezetőként lett a környékben ismert személyiség. A Tarnaszentmiklós és Pély között járó kisvonat volt a munkahelye. Ment, kanyargott a kétkocsis járat a Hanyi-gáton, s Hatrongyos előtt fordult rá a pélyi útra. Sokszor sokan végigutaztuk ezt a romantikus tíz kilométert.

De emberi nagyság tekintetében Törőcsik Mari volt az első számú pélyi mégis. Amikor különben megkapta a Cannes-i Életmű Nagydíjat (egyetlen kelet-európai művészként), megkérdezték tőle, hogy a Körhinta óriási sikere után miért nem ment Amerikába. Ezt mondta: „Színésznő akartam lenni, nem mozisztár”. E megállapítás fontosságára akkor éreztem rá, amikor egyik utolsó szerepében láttam évekkel ezelőtt a Nemzetiben. Egy szerény darab végén lépett színre, az első felvonás után azon tűnődtünk a párommal, érdemes-e, szabad-e megvárnunk. Sírtunk, zokogtunk belül a mérhetetlen balfogások láttán, a színészcsemeték hebegtek, makogtak, nem láttuk értelmét az egész színházasdinak. Rossz volt a darab, rossz a szereposztás, senkinek nem volt hangja, s nem volt egy érvényes mozdulat, amire azt mondhattuk volna, hogy ez itt mégiscsak egy színház. És akkor megérkezett az utolsó jelenetek egyikében a nyolcvanhoz közelítő Törőcsik Mari, körbenézett, lassan, érthetően megszólalt, s a színházban megállt a levegő. Mindjárt lett értelme a műnek, mert azt lehetett látni, hogy van valaki a színpadon.

Elképesztő kisugárzása volt akkor is, amikor meg se szólalt. A csodás kis kalapjában ácsorgott Pélyen a templomban, amikor faluzászlót avattak. Ott volt rajta az a keserűséggel kevert édes mosoly, mely az arcát keretezte. (Többször írtam e templomról, a falak fagyos leheletéről, gyerekkorom jellemző helyszínéről. Jobboldalt volt egy hatalmas festmény a megfeszített Jézussal, a fáradt, véres arcra mérhetetlen fájdalmat festett a névtelen piktor. Vele szemben volt a betlehemi jászol, benne a vidám birkákkal és a gőgicsélő kisdeddel. Akinek ugyanaz volt a neve, mint a szenvedőnek a túloldalon. Ebből én sokáig annyit szűrtem le, hogy a keresztre feszített minden bizonnyal a kis Jézuska apja…)

Találkoztam vele egyszer az unokaöccse házában. Ha nem Velemben volt, itt időzött, amikor Pélyre látogatott. Végrendeletében is az áll, hogy a temetésére ’lejön Xavér, és egy pélyi elemista elmond egy Pilinszky-verset’. Utána a hamvait a Tiszába kell szórni: mert az az ő folyója. A csónakban akkor már csak a lánya legyen a párjával. Ez is pélyi hagyomány. A nagyanyám ugyanígy előre megmondta, mi legyen a temetésén. Még arra is kitért, hogy milyen ajándékokat kell adni a siratóasszonyoknak, s mikor kell felállni meg leülni a templomban a gyászmisén.  

Kalik, Magdusok és Bözsik

Törőcsikéknél volt a falunkban az első tévé (a második nagyapáméknál; ha a szomszédok átjöttek meccset vagy híradót nézni, egy szerény papírdobozba bedobtak egy-egy forintot). A templom mellett laktak, itt van most az emlékház, melyben a színésznő relikviáit, a vele kapcsolatos tárgyakat kiállították. Korosodván, amikor idősebb nőket kezdett a színpadon vagy a filmvásznon megformálni, mindig a pélyi – többnyire özvegy – öregasszonyok jutottak az eszembe, közöttük nőttem föl, a sötétkendős Kalik (Klárák), Magdusok és Bözsik világában. Törőcsik Mari még a hanghordozásukat is továbbörökítette, benne volt az az erő, keménység és érzelem, ami a parasztasszonyokat vezérelte. Rendelkezett az önfeledt, vidám és önironikus mesélőkedvvel, ezt is jól ismerem Pélyről. Nem egyszerűen a pletykáló, csacsogó asszonyokra kell gondolni, s nem is a hangadónak számító „istenes” öregasszonyokra, akiknek kíváncsisága elől soha nem lehet elbújni. A sok mindenhez értő, kívülről tudálékosnak tűnő parasztasszonyok tudták így csűrni-csavarni a történeteket. Ez köszönt vissza Törőcsik Mari történeteiben is. Ha megmaradt volna a filmeken és a színpadon a dohányzó ember alakja (ez ma már elképzelhetetlen), abban is elvitte volna a pálmát. A Szerelem apró mozdulatait is mesterien hozta, nem volt olyan gesztusa, amelynek ne lettek volna nyomai saját kisszerű hétköznapjainkban. Nézzük csak! Karbafont kézzel hallgatja a „mamát”, majd lehuppan az ágy szélére, és azt mondja: „Szép asszony lehetett a mama.” Minden mondata természetes és érzelmes. A keserédes mosollyal fátyolos női hang párosul. Felülmúlhatatlan.

Soha nem készítettem vele interjút, pedig lett volna rá a lehetőségem. Mindig közelebb éreztem magam hozzá, mint a távolságtartásra berendezkedett újságíró, inkább élveztem, amikor családi környezetben találkoztam vele. Nem csaptam le rá, pedig a Törőcsik Mari-interjúnak mindig nagy keletje volt, mert nem beszélt fölöslegesen. (Hasonlóképp nem törtem magam Koncz Zsuzsa-interjúért sem, féltem attól az anyám és a nénikém által többször felidézett jelenettől, hogy a pélyi kántor kislányát együtt dajkálták Törőcsik Marival; élt a faluban egy bizarr legenda arról, hogy amikor sírt a kis Zsuzsa, a kemény apuka azt találta mondani, nem baj, legalább erősödnek a hangszálai.) Voltaképp a „pélyiséget” óvtam, nehogy kiderüljön a falunkról valami olyan, ami kívülről esetleg fénytörést kaphat. Aztán rájöttem, fölösleges volt az aggodalmam, e tekintetben magamtól kellett volna leginkább tartanom, hiszen én voltam az, aki a könyveimben és a cikkeimben – forrásként nagyanyámat használva – a legtöbb kellemetlen pillanatot kibeszéltem a falu rejtett életéről. Mellesleg az anyakönyv szerint Hevesen születtem, ami fölháborított, hiszen csak az történt, hogy bevitték anyámat a városba, az új szülőotthonba, ezt az „adminisztratív” hibát korrigáltam később azzal, hogy az életrajzomban egyszerűen letagadtam Hevest, merthogy világéletemben pélyi voltam. Egyszerűen arról volt szó, hogy én is pélyi szerettem volna lenni (merthogy ez volt a valóság), ugyanúgy, mint Törőcsik Mari és Koncz Zsuzsa.

Ha a Mátra felől fúj a szél

A nagy színésznő nem felejtette el a faluját, örömmel ment, ha hívták. Tisztában volt a szülőföld fontosságával. És azzal is, hogy politikai szimpátiáktól függetlenül milyen sokan ragaszkodnak hozzá. A Népszabadság bezárása után, amikor éppen nagyon beteg volt, de kezdett felépülni, próbáltam rávenni, hogy a lapra emlékező videósorozatban szólaljon meg, csak üzenjen valamit a fiataloknak arról, mire kell ügyelni ahhoz, hogy megőrizzük integritásunkat. Kérésemet a „pélyiségemmel” nyomatékosítottam. Először belement, belül ujjongtam, meg is beszéltük, hogy megyünk hozzá forgatni. Aztán felhívott, és azt mondta, nem szeretne senki céltáblája lenni, nem ártja bele magát még azzal sem az aktuálpolitikai kérdésekbe, hogy egyszerűen csak megmutatkozik. Amikor később a kormányfő kifejezett propagandacélokkal meglátogatta, az ellen már nem tudott mit tenni. Megtanulhatta Pélyen, hogy ha a Mátra felől fúj a szél, az ellen nem lehet mit tenni, be kell húzódni a házba, mert vihar lesz.

Bölcs asszony volt, szakmájának olyan mestere, akiről sokféle film- és tévéfelvétel készült. Sokáig emlékezetes marad az ország fölé emelkedő alakja. Nem a pélyiek nevében, de igazi pélyi származékként és nagy tisztelettel, soha el nem múló rajongással búcsúzom a legendás színésznőtől. Nyugodjék békében! (PP, Periszkóp Palotán, Rab László, 2021. április 17. – Nyitókép: Hevesi Hírportál/ fotó: Jakab Tibor)