Párduc, oroszlán, gorilla

A KFT zenekar 36 éves, az újpalotai lakótelep 46. Ezen lamentáltunk ifjú és koros barátainkkal, amikor a zenekar hangolt az Újpalotai Napok záróbulija előtt. A háttérben vurstli, sergő, céllövölde. A nyolcvanas évekbe, a zenekar és a lakótelep fénykorába képzeltük magunkat.

A koncert kedves és (az emlékeink miatt) szomorú volt, Laárék fanyar ízei („A forró tea egyszerű”) keveredtek a pompás nyáreste simogató melegével. A Macska az úton (annyira nem is egyszerű és könnyen kiénekelhető) taktusai alatt is azon tűnődtünk, vajon hogyan lehetne összefoglalni húsz-huszonöt év lakótelepi történéseit.

Sehogy.

Morzsákat találtunk csak, olyan hosszú ideje itt élő idősebbekkel, mint Dózsa József és felesége, akikkel a horgászatról és a családi harmónia fontosságáról váltottunk eszmét. Dózsa úr Gödöllőre jár pecázni, és gondosan lefagyasztja a zsákmányt, mert ősszel nagy társaságot kell a közösségi ház szomszédságában megvendégelnie. A keszeg irdalásának annyi a szabálya, hogy jól kell csinálni. 

Nagyjából hasonló a helyzet a palacsintával is, amelynek dokumentum-értékű belekvározását (szamóca, tavalyi, feltehetően házi készítésű) gondosan rögzítettük az utókor számára. (Itt meg tudjuk mutatni.)

A KFT-koncert alatt bátran pletykálkodtunk, mert fogékonyak vagyunk a krimire. Szombat este eléggé hamar elinaltunk, így nem lehettünk szem- és fültanúi a bimbózó tömegverekedésnek, mely a MÁV Szimfonikusok szabadtéri koncertje után kezdett kibontakozni. A helyi rendfenntartó erők fellépése híján a szervezők a 112 aktív segítségét kérték, mert a színpad előterében egynémely önkéntes „testépítő” nézeteltérésbe keveredett az ellenérdekű felekkel. Mire a fiúk partnereként számba jöhető – szintén erős testalkatú – rendőrök kiérkeztek, az izmos társaság kámforrá vált.

A KFT-koncert után megszólítottunk egy idős hölgyet, akinek láthatóan tetszett az afrikázó zenekar azon fáradozása, hogy megénekelteti a közönséget. A pszichológus hölgy Laár András négygyermekes családapát, Zugló díszpolgárát várta, akinek évekkel ezelőtt tanítványa volt a Buddhista Főiskolán. Az autonóm művész, akivel nekünk is sikerült találkozni, nem bujkált a rajongók elől, sokakat régi ismerősként köszöntött és örömmel fényképezkedett.

Más nem történt. A profi muzsikusok fellépése után a szokásos tűzijáték következett, a háromnapos retróparti véget ért. Nem tisztünk annak megítélése, hogy a repertoár milyen volt, mert nem láttunk mindent, amit pedig láttunk, tetszett. Ha szavazni kellene, a Szilas Néptáncegyüttes ificsoportjának parádéját tennénk az első helyre, a fiatalok világszínvonalon táncoltak, korszerű, élvezetes volt a jelenlétük, hamar Facebook-oldalunk sztárjaivá váltak. (Szilas ifik és aprók tánca rövidre és hosszabbra vágva itt.)

A tűzijáték tarka forgatagában arra következtettünk, hogy egy hallatlanul gazdag kerületben éljük mindennapjainkat, amivel persze nem mondanánk igazat. Ám kétségtelen tény, hogy a problémákra és a nyavalyákra is gyógyír lehet a fény és a játék. A sörpados beszélgetéseink – amelyekre nagy gondot fordítottunk – arról tanúskodtak, hogy állandóan borongunk a múlton és félünk a jövőtől. Ezen kívül vagy hiányérzetünk van, vagy pedig bosszankodunk valamin. Így aztán tényleg nagyon nehéz boldogan élni, amire viszont mindannyiunknak nagy szükségünk lenne.

Az ünnepi újpalotai nyárköszöntőnek ezzel egy időre véget vetünk. Lépjünk tovább. (PP, 2017. június)