Annak, hogy ideiglenesen áthelyeztük bázisunkat a Duna-parti házikóba, furcsa hozadékai is lettek, olyanok, amiket Anya még mindig emésztget, eddig több-kevesebb sikerrel.
A nyugodt, biztonságos környezet lehetővé tette ugyanis, hogy Gyermek az eddigi életéhez képest lényegesen szabadabban létezhessen, azaz konkrétan akár órákra is eltűnik a barátokkal. Anya bár elméleti síkon tisztában van vele, hogy aggodalomra nincs ok, a gyakorlatban ez nem olyan egyszerű számára. Már maga a tény is, hogy Gyermek nincs elérhető közelségben, meglehetősen frusztráló, ezt súlyosbítják a negatív gondolatok, az ahhoz hasonlók, hogy mi van, ha mégis történt vele valami, és ha igen, hogyan szerezne róla tudomást, hiszen azt sem tudja, merre jár éppen satöbbi.
Anya azt is tudja, örülnie kéne, már csak azért is, mert Gyermek végre nem kockul, ráadásul önállósodik is, és éppen ez a két dolog az, ami folyamatosan kiveri nála a biztosítékot, mégis…
Ráadásul, persze érthetően, a fizikai kontaktusok száma is csökkent. Nincs ott Gyermek, így nincs ölelés, gyors puszi, semmi, ami eddig, több mint egy évtizedig megszokott volt.
Egy-egy morzsa azért néha jut, amikor Gyermek hazaugrik egy percre, inni vagy bekapni egy falatot, és amit Anya hálásan fogad. Sőt, a minap egy kétkilós veknit kapott, reggel ugyanis a felkelés előtti szertartás közben Gyermek közölte vele: „Anya, ha nagy leszek, az arcképedet az alkaromra fogom tetováltatni. Vagy a vállamra. Ezt még nem döntöttem el, de mindenképpen megcsináltatom!”
Comments are closed.
