„Szükség van arra, hogy befogadók és elfogadók legyünk”
Dr. Gyárfás Irén 1980 februárja óta a pestújhelyi körzet sokak által tisztelt, nagyra becsült, lelkiismeretes és odaadó orvosa. A több mint ötvenéves orvosszakmai pályafutása mellett az önkormányzat egészségügyi és szociális bizottságának külsős tagjaként a kerület társadalmi életében is aktív szerepet vállalt, továbbá 15 évig egy szegényeket segítő jótékonysági alapítvány kurátora is volt. Több mint tíz éve a XV. Kerületi Háziorvosi Kamara elnökségi tagja. Az Őrjárat utcai rendelő háziorvosával beszélgettünk.
Már 44 éve a pestújhelyi körzet közismert háziorvosa. Központi kérdés önnél a hűség?
Igen, és óriási előnyökkel jár! Mindenféleképpen előny például, hogy nemcsak a családokat, hanem a generációkat is ismerem. A kapcsolatokat, a közösségeket, a szülőket, nagyszülőket… Sőt! Még a kutyákat és a macskákat is.
Mindig kiemelt szempont volt, hogy a kerületben dolgozzon?
A pályámat kórházi orvosként kezdtem. Nyolc évig voltam a budai Szent János Kórház bronchológiai osztályán.
Az jó messze van innen.
Igen. Sokáig tartott az utazás. Aztán két gyerek mellett az ügyeleti ellátást már nem is tudtam biztosítani ott. Találkoztam egy régi ismerősömmel, aki háziorvos volt. Őszintén szólva azt sem tudtam, hogy ez mit jelent. Körzeti orvosnál – akkor még így hívták – soha nem jártam. De amikor erre ráleltem, nagyon megörültem neki, hiszen világéletemben szerettem ismerni a betegeimet, az előzményeikkel és az utókövetkezményeikkel együtt. A kórházban is mindig úgy engedtem el őket, hogyha bármi probléma van, jöjjenek vissza hozzám. Itt viszont, ahogy említettem, szinte mindenkit ismerek, a környezetüket és az ahhoz való viszonyukat is. Ettől könnyebb az ember munkája, és objektívebb is.
De ha mindenkit ismer, akkor pont hogy kevésbé tud objektív lenni, nem?
Olyan értelemben objektív, hogy a környezeti tényezők is benne vannak az orvosi véleményalkotásban. Ezek persze befolyásolhatják azt pozitív és negatív irányba is. De mindezek miatt óriási kincs.
Honnan ered ez a kitartás és ragaszkodás?
Talán a szüleimtől. Ők ilyenek voltak, ha valamit elhatároztak, az úgy is lett. Ha valamit pedig nem akartak megcsinálni, akkor megmondták, hogy nem. Egyenes emberek voltak, akik ha valamit kijelentettek, ahhoz tartották magukat. Akkor az igenis úgy volt!
Hát önnél? Egyenes út vezetett az orvosi pályára?
Annak különleges oka volt. Amikor 16 éves voltam, a 11 éves erdélyi unokaöcsémnek agydaganata lett. Többször jártunk náluk, és láttam őt magatehetetlenül feküdni. Nem érzett semmit az arcán, az édesanyja ápolta otthon, mert a kórházból hazaküldték. Tizenévesen azt gondoltam, nem létezik ilyen, hogy nem lehet segíteni, és valakinek így kelljen leélnie az életét. Ez olyan nagy hatással volt rám, hogy elhatároztam: orvos leszek és mindenkit meggyógyítok! Hát… igyekszem.
Ha mindenkit nem is lehet meggyógyítani, minden bevált, amit eltervezett?
Tökéletesen. Ha valakit nem is lehet meggyógyítani, akkor a családnak is segíteni kell, és felkészíteni őket a romló állapotra. Ezt is az tudja megtenni, aki a betegségeket ismeri. És lehet fogni a kezüket is. Ez is az életem része, és fontosnak tartom.
Nehéz pillanatok nélkül nincs öröm sem?
Általában az emberek nehezebben veszik az akadályokat, ha azok megterhelőek vagy kellemetlenek, és több energiát igényel a megoldásuk.
Milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy díszpolgár lesz?
Teljesen megdöbbentem. Soha nem járt a fejemben olyan, hogy a munkáért kitüntetés járna. Hogy tárgyi jutalom kell azért, hogy valamit megcsináljunk. Nekem mindig természetes volt, hogy ezt az életet én választottam, és csak én. Amit eddig tettem, azzal pedig elégedett vagyok és boldog.
A társadalmi kérdések is elkísérték a pályáját. A szociális és egészségügyi bizottság külsős tagja volt, sőt egy szegényekkel foglalkozó alapítvány kurátora is. Pedig létezik olyan jelenség, hogy az orvosoknak megmondják: inkább maradjanak csak a rendelőben, és ne foglalkozzanak ilyesmikkel.
Ezt azért meghatározza a lakosság összetétele és a koruk is. Amikor a nagyszülők után most visszajönnek az unokák, elmondhatom, hogy mélyebben és szélesebben ismerem az embereket, mintha kórházi osztályon dolgoznék, vagy egy belvárosi területet kellene ellátnom.
Ilyen zivataros időkben hogyan tud helyt állni egy orvos, aki ilyen régóta van a pályán?
Szükség van arra, hogy befogadók és elfogadók legyünk. És az idő is kell, amit az emberekkel töltök. De a legfontosabb a kölcsönös bizalom. A kórházi munkában jönnek-mennek a páciensek, itt viszont mindenki marad. Azt is meghallom, ha valaki elégedetlen. Ha ő nem elégedett, akkor a csarnokban és a sarki közértben máris tudják a többiek. Nekem ez nagyon fontos.
A mostani pályakezdők közül viszont sokan inkább a külföldi munkavégzést választják. Nekik mit tanácsolna, mit adna útravalóul?
Én ezt nagyon jónak tartom. Elvégeznek egy egyetemet, ami alatt megismerik a hazai egészségügy működését és a színvonalát, lehetőségeit is. Elmennek külföldre, megnézik, hogy ott mi van. Utána pedig eldöntik, hogy vissza szeretnének-e jönni, vagy nem. A bátyám évtizedeken keresztül dolgozott Ausztriában olyan kemény feltételek és elvárások mellett, amikbe belefáradt. Nálunk kicsit emberségesebb az egészségügy. Jó, itt is lehet 12 órát dolgozni, sőt 24-et is. De úgy látom, hogy mindennel együtt itt mégis nyugodtabb egy kicsit.
Ön hogyan tudja mindig a maximumot nyújtani?
Mindig jókedvűen jövök be. Ez akkor is így volt, amikor egy másik rendelő vizes, penészes alagsorában dolgoztunk.
Ilyen esetekben azért nehéz jókedvűnek maradni.
Én ezt választottam. Ezt akartam csinálni. Az emberekkel akarok dolgozni, és segíteni szeretnék. Az orvos nem attól orvos, hogy felírja a receptet, vagy megírja a beutalót. Meghallgatja a problémát, elfogadja és segítséget nyújt hozzá. Nem megoldja, hanem segít a másiknak, hogy bele tudjon ebbe kapaszkodni. Mostanában elég kevés a kapaszkodó. Úgyhogy ha az egészségügy pici falatnyi területén én ezt meg tudom adni az embereknek, attól én jól érzem magam.
Comments are closed.
