Reméli, hogy a kedvenc képe még ezután készül el
Képbe zárt pillanatok címmel újabb kiállítás nyílt január 17-én Budapesten – a nagy sikerű gödöllői tárlat után – a 3K – Kaszásdűlői Kulturális Központban Gordon Eszter fotográfus, lapunk munkatársa képeiből. Ennek apropóján beszélgettünk vele a fotózás titkairól, a kultúra szerepéről, szeretetéről és mentoráról, a Kossuth-díjas fotográfussal, Keleti Évával való kapcsolatáról.
Kitől kaptad az első fényképezőgépet, ki indított el a pályán?
Tizennégy éves voltam, amikor édesapámtól kaptam egy japán Yashica gépet. Természetesen filmes analóg gép volt, fix objektívvel, amin manuálisan állítani lehetett az exponálási időt, a blendét, a fényérzékenységet. Megmutatta, hogyan működik. Nagyon megtetszett, hogy én dönthettem el, mi legyen éles egy képen, mi mozduljon be, mi legyen sötét, mi legyen kicsivel világosabb. A mai digitális világban szinte felfoghatatlan, hogy régen napok, esetleg hetek után derült ki, hogyan sikerült a kép. Élveztem a fotózást, amire rátettek még az elfogult családi visszajelzések is. A gimnáziumban pedig magával ragadott a fotós szakkör. A tanárom azt mondta, hogy bár felsőfokú oktatási intézményben tanulok tovább, de sose felejtsem el, mennyire szerettem a fotózást. Hát nem felejtettem el! Tulajdonképpen már az egyetemi éveim alatt is vállaltam munkákat, s közben elvégeztem a speciális fotós szakmunkásképzőt, hogy legyen papírom a fényképezéshez. Nem feltétlenül a pénz miatt dolgoztam, a kapcsolatépítés fontosabb volt. Elindultam egy úton, amelynek révén egyre több helyre jutottam el, egyre több emberrel ismerkedtem meg.
A képzőművészet, a színház, a film, a zene szeretete honnan ered nálad?
Családi hagyomány. Amúgy angol–orosz szakon végeztem az egyetemen, így közben több hónapot tölthettem Szentpéterváron részképzésen, ahol végképp beleszerettem a színházba. Szinte minden estémet ott töltöttem, szenzációs előadásokat láthattam. Úgy éreztem, nekem dolgom van a színházakkal, nagyszerűen tudom összekapcsolni a fotózással. Az egyetem után egyik munka hozta a másikat. Nyolc évig dolgoztam a kulturális minisztériumban, ahonnan a munkámból adódóan szinte minden engem érdeklő rendezvényre eljuthattam: a legkülönbözőbb fesztiválokra, színházi találkozókra, filmforgatásokra.
Hogyan kerültél kapcsolatba a sajtóval?
Első anyagom abban az újságban jelent meg, ahol édesapám akkoriban dolgozott. Elmentem egy kutyakiállításra, ahol portrékat készítettem a kutyusokról. Édesapám kirakta az asztalára, s mire visszament a szobájába, az összes kép eltűnt. Kiderült, hogy a főszerkesztő, aki nagy kutyabarát volt, titokban elvitte, és beszerkesztette a másnapi lapba. Egy egész oldalt szánt rá. Másnap aztán azt mondta az értekezleten, nem tudja ki ez a fotós, de ezentúl már a lapnál dolgozhat. Szóval hirtelen bedobtak a mélyvízbe. Sokat tanultam ezekben az években, de akkor még csak hobbiból dolgoztam. Aztán a Hócipőnek készítettem képeket, végül több tucat laptól kaptam folyamatosan megrendeléseket. A lényeg: egyiknél sem akartam magam elkötelezni, ragaszkodtam a szabadúszó léthez.
Keleti Éva Kossuth-díjas fotográfussal miként alakult ki a baráti kapcsolat? Mit tanultál tőle?
Szakmai kapcsolatnak indult, amely az elmúlt években barátsággá mélyült. Rendszeresen látogatom őt, amikor tudunk, együtt is dolgozunk. Az utóbbi években újra elkezdett fotografálni, több évtizedes kihagyás után. A mentalitása, a szakma tisztelete, alázata valóban példaértékű. Hihetetlen vitalitás van benne. Fantasztikus ember. Amikor néha elbizonytalanodom, hogy jó úton járok-e, ő megadja a kellő lelkierőt a továbblépéshez.
Sokan irigyelhetnek, hogy hosszú órákat tölthettél együtt Budapesten Paul McCartney-val, miközben magyarul taníthattad. Hogyan is volt ez húsz éve?
Egy koncertszervező irodával dolgoztam, ahol tudták, hogy angol szakon végeztem. Olyan fotósra volt szükségük, aki beszél angolul. A turnéfotósnak váratlanul el kellett utaznia, őt kellett helyettesítenem. Mint kiderült, a koncert összekötő szövegeit kellett magyarul megtanítani a Beatles-tagnak. Előbb lefordítottam a szöveget, utána két órán keresztül gyakoroltuk a helyes kiejtést. Szó szerint emberközelből láthattam, miként intézi a hivatalos ügyeit, hogyan beszélget telefonon a feleségével, munkatársaival. Csodáltam, hogy egy ilyen világsztár milyen egyszerű emberként viselkedik, amikor nincs a színpadon.
Végezetül: van-e olyan kedvenc képed, amit te készítettél?
Remélem, hogy az még nem készült el…
Fekete Sándor
Comments are closed.