Folytassa, doktor! (2)

(Az előző rész tartalmából: Oláh Lajos háziorvos 1970 szeptemberében kezdte a gyógyító munkát a kerületben, akkor azt mondta, egy percig se marad, ennek most már éppen 47 éve. Az első részt itt lehet elolvasni.)

Volt a doktornak korábban egy asszisztense, aki egyszer azt találta mondani, hogy ha kimegyünk a temetőbe és szétnézünk, azt látjuk, hogy mindenki a mi betegünk volt. De aztán megszeppenve hozzátette: meg kell találni a hangot a fiatal betegekhez is.

– Komolyra fordítva a szót: nevelni úgy kell, hogy példát adjunk, és a tapasztalatainkat jó tanácsként kell átadni, szabad felhasználásra, semmit sem szabad erőltetni. A bölcsesség úgy néz ki, mint a hamuba sült pogácsa, régen is odaadták, és volt, aki kidobta, mások elfelejtették, hogy náluk van, vagy zsebre vágták, és nem törődtek vele. Egyszer azonban mindenkinek szüksége lehet rá. És akkor milyen jó, hogy ott lapul a tarisznyánkban! Vörösmarty nagyon szépen mondja: „Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán.” (A merengőhöz, Laurának – A szerk.) Amikor a 2-3 éves gyerekek kezébe nyomják az internetet, ezt is el kéne mondani nekik minden alkalommal.

– Sok baj ért, mégis visz előre, hogy itt vagyok, és elvégzem a munkám – vallja a háziorvos, és hozzáteszi, sokan megtartják a sérelmeiket, és azokat egész életükben vonszolják maguk után. – Én soha. Ami volt, el kell engedni.

Lehet, hogy sokak számára meglepő, de ezt az ideggyógyász szakorvos, akinek repülőorvosi vizsgája is van, egy ejtőernyős deszantegység vezető gyógyítójaként tanulta meg, méghozzá úgy, hogy maga is kipróbálta az ugrást a felhők magasában. – Minden ugrás előtt ellenőriztem az ejtőernyősök alkalmasságát, de minden ugrás előtt tudnom kellett, hogy milyen a katonák aktuális állapota. Csak azt tudom magam is megérteni, amit magam is tudok, át akartam élni, milyen kilépni a semmibe. És kiléptem. Nem volt könnyű. A vakmerő ember kockáztat: vagy sikerül, vagy nem. A bátor ember viszont bátran vállalja a tetteit. Én pedig bátor akartam lenni 35 évesen. Nagyon nehezen tanultam meg, az ejtőernyőzés nem tréfadolog. Az éles ugrás előtt számos gyakorlatot el kellett végeznem. A földet érés olyan, mintha az ember ernyő nélkül kiugrana a második emeleti ablakból.

Fájdalmas szakítás

Szólni kell a bridzsről is, mert az nagy szerelem volt, és fájdalmas csalódás kapcsolódik hozzá. Oláh Lajos 1980-tól 2005-ig első osztályú játékosnak bizonyult, saját meglátása szerint benne lehetett a legjobb hazai százban. A piaristáknál végzett, ez a rendszerváltáskor arra determinálta, hogy a nemzeti értékrendet kövesse, nem vakon, épp csak abban bízva, hogy a többpártrendszer mindenkinek megadja a lehetőséget arra, hogy szabadon válasszon az ideológiák között. A MIÉP-pel tartott, vállalta Csurkát minden hibájával együtt. Ha nem is értett vele mindenben egyet, a nemzeti radikális gondolkodásmódot támogatta. – Nekem a radikális párt nem azért kell – szögezte le Oláh doktor -, hogy hatalomra kerüljön, az a feladata, hogy a jónak tartott elgondolásait próbálja megvalósíttatni a hatalommal.

Ez a nyílt kiállás lett végül az oka annak, hogy a bridzs világában – ahol azért Oláh Lajos szerint a balosabb mentalitás erősebb volt – elszigetelődött. És kiközösítésbe torkollt, amibe a politikai térfélen elfoglalt álláspont is belejátszhatott. Fájdalmas, végleges szakítás lett a dolog vége.

– 1944. október 10-én voltam először Fradi-meccsen, az FTC 6:2-re verte a Nemzeti Vasast, akkor ez volt a piros-kékek neve, Sárosi doktor két gólt lőtt a hatból. Utoljára néhány napja, március 18-án jártam az Üllői úton, a nevelt fiam vitt magával, 3:1-re vertük a Szombathelyt, igen szerény körülmények között, nincs is kedvem a játékosokat név szerint említeni. A szüleim, a Fradi és a Váci utca a biztos pont az életemben, ott volt a piarista iskola, sokat sétálgattunk a környékben. Az orvosi esküt 1954-ben tettem le, akkor még az volt szokásban, hogy már az első évesekkel kimondatják, hogy „a beteg üdve a legfőbb törvény”. Ehhez igazítok minden más törvényt ma is. De azért azt látom, hogy az egészségügyre Magyarországon 1960-ban a nemzeti össztermék (GDP) 4,7 százalékát fordították. És ennyit fordítanak rá ma is. Ausztriában ez 8 százalék, az USA-ban 10 fölött van, és még így is van 40 millió ellátatlan ember. Miről beszélünk? A sürgősségi ellátásnak sürgősséginek kellene lennie, de hát nem az. Negyven éve bejött a beteg a rendelőbe, láttam, hogy vakbélgyulladása van, telefonáltam, és tíz perc múlva jöttek érte. Ma ugyanez eltarthat fél napig is. A sürgősségi ambulanciákat a háború idején találták ki, hozták sorra a sérült katonákat, a képzett katonaorvos kezében volt három tábla, egy kék, egy piros meg egy sárga. Ha a pirosat mutatta fel, a sérültet elvitték oldalt meghalni, nem lehetett rajta segíteni. A sárga azonnali műtétet jelentett, kellett a katona, hogy visszatérhessen a frontra. A kék azt jelentette: várakozzon, ráér. Na most az orvosok tisztában voltak azzal, hogy a katonák negyven százaléka meghal, ezt eleve bekalkulálták, amikor a táblákat emelgették. Nekünk azonban békeidőben – orvosként -tudnunk kell, hogy minden beteg valakinek a valakije, senki sem akar a háború áldozata lenni, mindenki szeretne visszamenni a családjához, a barátaihoz. Magyarul: nem veszíthetünk el egyetlen beteget sem. Ez éltet engem itt, a rákospalotai rendelőben. (Kép és szöveg: Rab László)

Oláh Lajos háziorvos a Palotai Érdemérem (2011) és a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjének tulajdonosa 2010).