Még csak harmadik hónapja tart a taposómalom, de már tele a hócipő. Hajnali kelés, tízórai, reggelikészítés, Gyermek kiimádkozása az ágyból, rávenni arra, hogy egyen legalább két falatot, öltözzön fel, menjen vécére, mosson kezet és fogat, fel a cipőt, kabátot, induljunk már végre, elkésel, felírnak, na, én ezt nem bírom tovább, lemegyek a kocsihoz, ott várlak…
Megjelenik, persze kabát nélkül, vacog a hideg autóban, nem baj, délután már melegebb lesz, padlógáz, indulunk, menet közben a lecke kikérdezése, utolsó pillanatban sikerül beesnie, én már kész vagyok, pedig még csak 7.50 van, és még semmit sem dolgoztam. Hehe.
Délután érte menni, kaját adni, előkészíteni az edzéscuccát, vedd már fel, indulnunk kell, elkésel. Amíg edz, bevásárlás, elmaradt telefonok, némi házimunka intézése. Hazaérve még edzéscuccban leckeírás, utána: Kisfiam, menj már zuhanyozni, késő van, még enned kell, időben le kell feküdnöd, fogmosás, pisi, kézmosás, ivás, megint pisi, kézmosás…
Hétfőtől péntekig ez megy. Hétvégén pedig: különtanár, Bozsik-torna vagy más kupa, szemrehányó telefon, „mi van, már nincs is Anyád?”, nagymosás, „Anya, vigyél le focizni!”, „Drágám, én is itt vagyok, miért nem szólsz hozzám?”, pakold be a táskád, igen, ennyi lecke van, sajnálom, tudom, hogy a fele hülyeség, de meg kell csinálni, miazhogynemcsinálodmeg, utcaseprő akarsz lenni??? „Mondd, ha már nem szeretsz, elhidegültünk egymástól”, mindeközben apró kis hang bennem: „És hol vagyok én?”
Comments are closed.
