Bihari Viktória: a mikrokörnyezetünkben tudunk változást előidézni
„Aki hatalmat akar, törtető, eltapos másokat, jellemzően nem egy empatikus, kooperatív ember. Könyvek, tanulmányok szólnak arról, hogy a felsővezetők, politikusok között mennyi a bántalmazó” – fejtegette a TIZEN5-nek Bihari Viktória. A blogger-influenszert az erőszakmentes kommunikáció lehetőségeiről kérdeztük, valamint arról, nem káros-e, ha „divatba süllyed” a pszichológia.
Mit jelent pontosan az asszertív kommunikáció?
Határozott, egyenes, játszmamentes kommunikáció, amikor az érzéseimről és a szükségleteimről beszélek. Nem megyek a másik alá, nem dominálom, hanem csak elmondom azt, ami van, és értő figyelemmel meghallgatom őt is. Ez egy vereségmentes kommunikáció, nincs benne hierarchia, és az sem számít, kinek van igaza. Az a szempont, hogy a szükségleteink kielégüljenek.
Mennyire reális ez a hétköznapokban? Szerintem sokan valami utópisztikus szépelgésre gondolnak ezzel kapcsolatban.
Abszolút használható, már akivel működik, mert ez nem egy varázsszer. Mint minden sikeres kommunikációhoz, ehhez is két ember szükséges. Érdemes gyerekkortól megtanítani a kicsiknek, akár úgy is, hogy készítünk érzések és szükségletek kártyákat közösen, rajzos formában, illetve ma már vannak könyvek is szerencsére.
Mennyire alkalmazod ezt, és a saját életedben milyen tapasztalataid vannak vele?
Én nagyon ritkán alkalmazom, mert erőszakmentesen beszélni sok belső munkát igényel, én sem vagyok szent, eléggé szabadszájú is vagyok, de “vészhelyzet” esetén elő tudom venni ezt a csodálatos eszközt, és le tudok folytatni egy asszertív párbeszédet, ha a másiknak is van empátiája, nyitottsága, és ő is a megoldásra törekszik.
Egy előadásodban úgy fogalmaztál, a traumatizált Magyarországon ennek abszolút nincs nagy tere. Tehát ha jól értem, ez voltaképpen egy egyszerű megküzdési módszer a többségi toxikus társadalommal szemben?
Nem vagyok benne biztos, hogy értem ezt a kérdést. Azt gondolom, hogy valóban egy erősen traumatizált, bántalmazott és bántalmazó társadalom vagyunk, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek empatikus és kedves emberek, csak valahogy mintha ők lennének kevesebben. Ahhoz, hogy meg tudjunk szólalni erőszakmentesen, nekünk is jól kell lennünk, tudnunk kell, milyen érzéseink, szükségleteink vannak, enélkül sajnos nem megy.
Vagy a toxikus embereket egyszerűen el kell felejteni? El lehet ez elől menekülni ma egyáltalán, ha ennyien traumatizáltak?
Mérgező emberekkel jellemzően nem működik az asszertív kommunikáció, én ilyenkor az erőteljes határmeghúzást, vagy a kapcsolat megszakítását szoktam javasolni – miután lefutottuk az asszertív köröket, és kudarcot vallottunk párszor.
Mostanában egyre „divatosabb”, hogy az emberek foglalkoznak a mentális egészségükkel, sőt a pszichológia és a terápia a közbeszéd része. Mégis olyan, mintha az emberek egyre rosszabbul lennének. Vagy ez csak egy szubjektív érzet?
Én látom a fejlődési ívet, egyre többen kérnek segítséget, ami fantasztikus, egyre több ember jut el pszichológushoz, pszichodráma csoportba, pszichoterápiába, ami igencsak biztató, mert 100-200 év múlva ennek biztosan beérik a gyümölcse!
De az, hogy a terápia divatos lesz, és többen és többen beszélnek róla, nem fenyeget azzal a veszéllyel, hogy kiüresedik az egész, és mindenki csak címkéket dobál egymásra a lelki komfortérzete érdekében? „Ez is narcisztikus, az is narcisztikus, ő is pszichopata, mert azt mondta rosszul csinálok valamit…”
A terápiának nincs veszélye, ha jó a teraputa, és jól működik a folyamat. Az, hogy felismerjük a mérgező, nem jó állapotú, esetleg gonosz, kártékony embereket, ez nem baj, sőt, az életünket is megmentheti adott helyzetben.
Eljutottunk oda, hogy mára ezek a fogalmak már a politikának is részei, sokszor előszedik például Magyar Péter kapcsán is. De mintha elfogadottá vált volna, hogy ez egy ilyen szakma, a „nárcit nárci” váltja le, ha tetszik, ha nem. Mennyire van ennek alapja?
Van alapja ennek vastagon. Aki hatalmat akar, törtető, eltapos másokat, az jellemzően nem egy empatikus, kooperatív lény. Könyvek, tanulmányok szólnak arról, hogy a felsővezetők, politikusok között mennyi a bántalmazó. Ez nem véletlen, hiszen akinek kontroll és hatalom kell, az általában nem bizalmi, intim, együttérző alapokon működik. Remek példa erre a House of Cards című sorozat, ajánlom melegen mindenkinek, akit érdekel, hogyan működik a hatalom belülről. És persze, vannak kivételek, ismerek empatikus vezetőket és politikusokat is, csak talán ők nincsenek olyan sokan.
Ezzel te együtt tudsz élni? Együtt kell élnünk vele?
Én boldogan élek. Nem zárom ki a külvilágot, de amin nem tudok változtatni, azt hagyom. A mikrokörnyezetünkben – család, barátok – tudunk változást előidézni. Tízezrekre, százezrekre nem hiszem, hogy van ráhatásunk.
Mikor mondható ki egyébként, hogy egy ember „jól van”, vagy hogy mi magunk a helyünkön vagyunk?
Úgy gondolom, akkor, amikor azt dolgozom, amit szeretek, amiben megtalálom a flowt. Azzal élek együtt, aki méltó hozzám, akiben van tisztelet, szeretet és támogatás, nyitottság. Amikor kiegyensúlyozott vagyok, életigenlő, vidám, meglátom a jó dolgokat, és nem szenvedek. Persze, ez hullámzó, én sem dobálom minden nap a sapkámat örömömben, de vannak eszközeim, önbizalmam, önbecsülésem és önértékelésem, hogy ha szembejön az élet, akkor fel tudjam venni a kesztyűt.
Comments are closed.
