Néha sok(k), hogy hússzor szólok neki, de ő a füle botját sem mozdítja. Hogy több mint 7 éve állandóan aggódom attól a pillanattól kezdve, amikor a szülőszobán a kezembe adták, ő pedig rám nézett a húzott szemével, a gyanakvó tekintetével, amelyből azt olvastam ki: „Teeee? Képes leszel rá? Tényleg azt hiszed?” Hogy több mint 7 évesen még mindig hisztizik. Hogy sokszor úgy nyavalyog, mint egy kislány. Hogy amikor elragadják az indulatai, simán lebutáz (sőt). Hogy még mindig autósat vagy buszosat kell játszanom, ahelyett, hogy társasoznánk, kártyáznánk, arról nem is szólva, hogy inkább a fotelba kuporodva olvasnék.
Ugyanakkor, amikor
… nyújtja a kezét az enyémért: „Add ide, majd én megmelegítem!”
… kettétöri az adventi naptárból az icipici csokit, és kérdésemre, miért is teszi ezt, azt válaszolja: „Odaadom Apának a felét!”
… mesenézés közben felkiált:, „Anya, gyere gyorsan”, én meg rohanok lélekszakadva, magamban puffogva, hogy már megint mi a franc van, ő meg csak annyit mond kitárt karral: „Hadd öleljelek meg!”
… azt kérdezi: „Ha majd nagy leszek, és lesz feleségem és gyerekünk, akkor ugye majd vigyázol rá?
… azt mondja a jóéjszakát-puszikor: „Te vagy a legjobb anyuka a világon, tessék, itt az aranyérmed!”
… szóval, ilyenkor tudom, életem egyik legjobb döntése volt, hogy a gyerekvállalás mellett tettem le a voksomat. Boldog anyák napját!
Comments are closed.
