A Monarchia első éveiben érkezett Budapestre Auguszt Elemér, beleszeretett a városba, későbbi feleségébe, s itt ragadt. Az alapító dédunokája mesélt a családtörténetről, cukrászatról, mesterségről. Auguszt Olgával beszélgettünk.
Idén ünnepli a főváros születése százötven éves évfordulóját. Az Auguszt idősebb, mint Budapest. Dédapám, Auguszt Elek 1869-ben alapította a céget, ennek apropóján a Budapest évfordulóra rólam is készül most egy film.
A századfordulóig –míg kávéházból már rengeteg volt – cukrászdát nem sokan nyitottak. Hol tanulta a mesterséget?
Az elsők között nyitotta meg a Tabánban a cukrászdáját, ahol ekkor még szörpöket, cukorkákat, linzert. Tartós termékeket árultak. A cukrászszakma a technikával párhuzamosan fejlődött: a keverőgép megjelenésével lehetőség nyílt többféle sütemény elkészítésére, a hűtőgép már lehetőséget adott tejszínhabos sütemények tárolására is. Dédapám a Felvidékről származott, a Monarchia idején négy évig vándorcukrászként tanulta a szakmát, Kassától Székelyföldig bebarangolta az országot, így került Budára. A Fő utcai cukrászdában kapott állást, ahol beleszeretett a tulajdonos feleségének a húgába.
A szerelem tartotta itt Auguszt Eleket, akiről keveset tudunk, mert fiatalon meghalt. Halála után a felesége vette át a cukrászdát. Egy rokonom és az apám a hetvenes években megszállottan kutatták az ősök emlékeit, elutaztak a Vág-völgyébe, a temető sírjaiból és a templomok keresztleveleiből próbálták összerakni a családtörténetet.
A Vendéglátóipari Múzeum néhány éve egy kiállításban dolgozta fel az Auguszt család történetét. A cukrászdáitokban jónéhány eszköz, fotó, oklevél jelzi a kezdeteket. A háborúk, a kitelepítés benneteket sem kímélt. Mennyire gazdag ez a tárgyi múlt, mi minden maradt meg?
Nagyon kevés dolog maradt meg, a második világháború idején nagyapámnak már a Krisztina körúton volt az üzlete, de az ostrom alatt egy robbanásban szinte mindenünk odaveszett. Ami megmaradt, szinte mind elvitték. Amikor 1951-ben kitelepítettek bennünket, a lakásunkat is elvették, csak a csodával határos módon maradt meg néhány dokumentum, mint például a dédapám cukrászati tanulmányait igazoló diploma, hogy Balassagyarmaton egy Menzel nevű cukrásznál tanulta ki a szakmát. A rokonoknál is van még néhány családi fotó. Nálunk a cukrász szakma „apáról-fiúra” szállt, a gyerekeink már az ötödik generáció. Igaz, a nagyapám, akinek művészi vénája volt, szobrász akart lenni, de a család nem engedte, azt akarták, legyen előbb szakmája, amiből meg lehet élni, s csak utána művészkedhet.
Azt a díjnyertes tortát a szoborkompozícióval, ami a Millenniumra készült, ő csinálta?
Ez egy két alakos lovasszobor volt, mely a Szent László legenda egy történetét – Szent László megmenti az elrabolt magyar lányt – mintázta meg cukorból. A szobor is, amit sokáig őriztek, a világháborúban pusztult el, de legalább megmaradt róla egy fotó.
Az Augusztnál nagyon sok később nagynevűvé vált cukrász tanult. Mit jelentett, jelent a név a szakmában?
Az Auguszt aranykora a nagyapám, József időszakára esett, aki ötven évig, a háborúig vitte a cukrászdát. Ezek az évtizedek alapozták meg a hírnevet, a cukrászdáját úgy is hívták, hogy Buda Gerbeaud-ja. A Gerbeaud-t a háború után már nem a család vitte tovább, minket bár államosítottak, az apámék egy huszonnégy négyzetméteres üzletben újra kezdték.
Politikai okból telepítettek ki benneteket, mert volt a cukrászdátok?
Az anyámnak volt egy eszpresszója a Ferenciek terén, s mellette egy szép nagy lakása. Szerintem az tetszhetett meg valakinek. Taktaszadára vittek, a szülőket, s minket, a három gyereket. A kitelepítetteket, akiket mindig a rendőrség szállított a helyszínre, mint a budapesti bűnözőket fogadták. Kevés emlékem maradt erről a három évről, olyan igazi falusi életet éltünk. . A kitelepítés után hat évig nem volt üzletünk, a forradalom után megkönnyítették az iparosok életét, s akkor kisiparosként kezdtük újra az életet. Bár az apám a Rákosi-korban állami cégnél – a Közért Vállalat Cukrászüzem – élén dolgozott, ahogy lehetősége nyílt rá, ragaszkodott, hogy újra saját üzlete legyen. Nem tudta máshogy elképzelni az életét.
Azt hiszem, kevés olyan dinasztia van, amely ilyen töretlenül viszi százötven éve az ipart. Minek köszönhető, hogy ilyen hosszú távon ezt meg tudtátok tartani?
Nincsen titok. Mindig azt mondjuk József testvéremmel, aki szintén cukrász lett, hogy minden reggel volt egy Auguszt, aki felkelt, s elkezdte gyúrni a pogácsát. Szorgalom és a kitartás jellemezte a családot. Az, hogy még jól is csinálták, az plusz volt a dologban. Az apám a nővére után tizenegy évvel, 1912-ben azért született, kellett a fiú, a szakmát, a vagyont, a tudást valakinek örökölni kellett.
Kellettek a fiúk, de nálatok a nők is fontos szerepet töltöttek be, ha kellett, a férfiak helyébe léptek, vitték az üzletet. Ez mennyire volt megszokott abban az időben?
A kényszerűség hozta mindig. Amikor Elektől halála után átvette az irányítást a felesége, Strebek Erzsébet, a korban szokatlan volt. De ott maradt a négy gyerekkel, meg kellett élniük. Ameddig József nagyapám nem lett nagykorú, ő vitte az egészet. Amikor én kezdtem csinálni a szakmát, az apám nem támogatott, azt mondta: egy lány ezt úgysem tudja csinálni. Az ő szemében az öcsém volt a cukrász.
Így jött neked a Pannónia Filmstúdió, ahol hosszú időn keresztül dolgoztál?
Egy gimnáziumi osztálytársam hívott oda egy filmhez, így maradtam ott tizenöt éven keresztül. A hetvenes években nem is volt rá lehetőség, nagyon korlátozták a kisiparosok működését, nem lehetett alkalmazottakat tartani, nem lehetett bővíteni az üzletet, terjeszkedni.
A Filmstúdiót nagyon szerettem, vonzódtam a művészetekhez, izgalmas munka volt, meg a három lányom mellett kiszámíthatóbb, kényelmesebb életem volt. A szüleimnek se hétvégéik, se ünnepeik nem voltak, állandóan a cukrászatban dolgoztak. Gyerekkoromban sokat segítettem nekik, az apám készíttetett nekem egy kis sámlit, úgy tudtam adagolni a fagylaltot. Nagy forgalmunk volt, rengetegen jártak hozzánk, szinte az egész budai oldal.
A nagyapád világlátott ember volt, Párizsban, Bécsben tanult. A cukrászdák dizájnját onnan hozta? A Pavilon, ahol most ülünk, szinte hasonmása az egykori Hidegkúti úti cukrászdának. Fontos, hogy ezek a helyek visszahozzanak valamit a régi helyeitek hangulatából?
A műfaj is hozza ezt az édes, kicsit giccses hangulatot. Az apámnak ráadásul nagyon jó humora volt, neki az üzlet színpad is volt, udvarolt a nőknek, igazi sármőr volt. Mindig jó hangulat volt, a különteremben frakkban szolgált fel a pincér, s amikor a Várból lejött Auguszta főhercegnő, zsámolyt tettek a lába alá, nehogy megfázzon a hideg padlón. Ezt tanulta ott az apám, aki rengeteg újítást hozott a szakmába, ilyen volt a rizs fagylalt, a hassé, a sonkás kifli, amit abban az időben csak nálunk lehetett enni. Ahogy a zenészeknek abszolút hallásuk, neki abszolút ízlelése volt, egy falatból megállapította a sütemények összetételét.
S persze, fontos volt, hogy a helyeink tükrözzék az egykori Auguszt hangulatát. A Pavilont 2001-ben nyitottuk, s valóban az egykori Pavilont idéztük itt vissza. A bútorok az egykori Angelika Presszó berendezéséből vannak, egy árverésen vettük meg őket.
Ha összeül a nagycsalád, hányan vagytok Augusztok?
A szűkebb húsz fő, de ha mindannyian együtt vagyunk, harmincan ülünk össze, s ebből kilencen vagyunk cukrászok. A vejem is szakmát váltott, s letette a cukrász vizsgát, nem csak családon belül fertőzünk. Részemről nagyon tudatos volt, hogy a lányaim is a szakmában maradjanak, de ezt nagyon diplomatikusan kellett csinálnom. Háromból kettő a családi vállalkozásban dolgozik.
Mi az az Auguszt kézjegy, ami Elektől máig meghatároz benneteket?
A tradíció, a hagyományok, az eredeti ízek megőrzése, a süteményeknek is legyen stílusa, nem csak a helyiségnek. A szorgalom, a minőség és a nagyon udvarias kiszolgálás. Meg hogy a főnök, mint én is, itt vagyok egész nap, s beállok én is kötényben dolgozni.
SZÖVEG: Marton Éva
KÉPEK: Nagy Botond
Comments are closed.
