Nem kifejezetten hálás dolog pedagógusnak lenni a mai világban. Megint csak a régmúlttal kell példálóznom, ami azért nem is volt olyan nagyon régen, de azért nagyon más volt. Akkoriban a szülő nemigen szólt bele az iskolai életbe (sem), elfogadta, hogy az iskolában a pedagógus a főnök. Nem beszélve arról, hogy akkoriban a szülő is nevelte a gyerekét, ami mindhárom félnek jelentős könnyítés volt.
Illusztráció/Fotó: XV Média, Vargosz
Persze az akkoriban alkalmazott eszközök egy része (a tockos, a barack, a vonalzóval az ujjakra suhintás) ma már elfogadhatatlan, a gyereket már a saját szülője se gyepálhatja nevelési célzattal, de akkor is, működött.
A manapság engedett dolgok pedig viszont leginkább nem. Okos szóval, türelemmel nevelni neveletlen gyerekeket? Vicces. Olyan gyerekekre hatni, akiktől a saját édesanyjuk is tart? Félelmetes.
Mégis, vannak olyan hősök (vagy inkább bátrak), akik megpróbálják, és a rendelkezésükre álló eszközökkel, saját személyiségükkel, nagy-nagy kitartással és empátiával megpróbálnak embert faragni a beilleszkedni nem tudó, de nem is akaró hőzöngőkből. És bármennyire szélmalomharcnak is tűnik, vannak kisebb-nagyobb sikereik. Amik erőt adnak nekik a folytatáshoz, mint ahogy azok a gyerekek is, akiket a szüleik igyekeznek a fejre állt világban is a normalitás talaján mozgatni.
Ezeknek a hősöknek mondunk most köszönetet pedagógusnap alkalmával, kívánva sok erőt és kitartást munkájukhoz, ami nélkül ez a világ ennél sokkal rosszabb lenne.
Comments are closed.
