Pedig olyan büszke voltam magamra, hogy már két hónappal a nyári szünet előtt megterveztem Gyermek heti elfoglaltságait, ami persze nem más, mint tábor tábor hátán. Az első két hétben rendben is ment minden, a harmadik viszont rosszul kezdődött. Amikor hétfőn délután érte mentem, már panaszkodott, Anya, nem jó a közérzetem. Aztán kedd reggel 6-kor már több mint 38 fok volt a hőmérséklete. Kapkodás, izgatott telefonálás, vajon kire tudom rábízni, amíg mi dolgozunk, idegeskedés, mi lesz a befizetett – nem kevés – pénzzel, és persze a zsigeri aggodalom, az a gyomorszorító fajta, vajon mi baja lehet, ha nem fáj semmije.
Illusztráció/Fotó: XV Média, Nagy Botond
Délután, amikor elindultunk az orvoshoz, pulcsiban reszketett a 30 fokban. Beszálltunk az 50 fokos autóba, felsóhajtott, most jó, nehogy bekapcsold a klímát. Az ötperces út után rólam csorgott a víz, ő ugyan már nem fázott, de támolygott, egyre idegesebben vártam a diagnózist. Mandulagyulladás… Huhh, megkönnyebbülés. Aztán a kérdések. Mi lesz a hét további részében? Meg a jövő héten? Hiszen ugrott az úszótábor is, egyhetes antibiotikum-kúra után, hat nappal az egy éve tervezett és befizetett családi nyaralás előtt az ember nem kockáztat.
Gyermeknek két nappal később semmi baja nem volt. Illetve volt, és azóta is van. Mérhetetlenül unatkozik egymagában, mozgásigényét nem tudja kielégíteni, emiatt még a szokásosnál is – hogy is fogalmazzam finoman – nehezebben kezelhető. Úgyhogy már számoljuk a napokat a nyaralásig, ki ezért, ki azért. Még tízet kell aludni…
Comments are closed.
