Húsz nap. Amikor Anya e sorokat írja, éppen ennyi van még hátra a tanévből. Mondhatnánk, nem sok, ez már egy átélhető szám, olyan, amit kimondva felnőtt és gyerek is már látja az alagút végét.
Sok mégis. Húsz nap, amelynek idején – egy negyedikest legalábbis – hat nagy felmérő várja, plusz a „röppentyűk”, amelyek, ahogy megszokhattuk, bármikor beficcenhetnek.
Ehhez képest Gyermek befogadókészsége a végét járja, szellemileg fáradt a végtelenségig, az sem segít, hogy az időjárás két hete megbolondult. Plusz-mínusz tizenöt fokos különbségek egyetlen nap leforgása alatt, egy héten akár többször is, szakadó esőben pedig még délután is be vannak zárva az osztályterembe, ahol szintén eluralkodott az őrület, teljesen érthető módon.
Mindezek mellett késő délután kezdődnek a különórák, edzések, zene, kinek mi, ahol szintén elvárás a helytállás, plusz a leckeírás, az a csodás. A lecke mennyisége, érdekes módon, a hátralévő napok számával egyenes arányban nő. Amikor egyik napról a másikra feladnak csak matekból 3 feladatot, amelyben összesen vagy harminc számolás van, meg a logikát is kell használni, az milyen?
Mi a túlélésre játszunk, más nem maradt. Így aztán „csalunk”, ahol és amikor tudunk. Matekhoz elővesszük a számológépet, fogalmazáshoz Anya diktál, Gyermek csak ír (a csak igen erősen zárójeles, amikor egy rövid jellemzés volt a házi feladat olvasásból, és Gyermek 3 mondatot produkált, Anya szerint ugyanis ennyi a rövid, tanító néni viszont visszadobta, hogy ez kevés, szóval Gyermek sokat ír).
Hát így.
Comments are closed.
