Törpe padja

A Nádastó parkban élt, ezen a padon. Itt aludt, itt beszélgetett, s innen indult a környékben a dolgára. Ha akadt.

– Nem hajléktalan vagyok – mondta, ha valaki érdeklődött nála –, hanem inkább hajlékony.

Volt igazi neve is

Törpe volt a beceneve, mert alacsony, kistestű, madárcsontú férfi volt. A környékbeliek nem csak megtűrték, törődtek is vele, ruhát adtak neki, ha a hidegek jöttek. Egyszer úgy aludt, hogy vastagon megállt rajta a hó. Megijedtek a Nádastó park lakói, hívták a krízisközpontot. Nehezen jöttek ki, mert tudták, hogy a Törpe nem lesz lakója önszántából egyetlen otthonnak sem. Esze ágában se volt beköltözni sehová. Még haza se ment, pedig az anyja és a nővére itt él a környékben. Törpe a szabad ég alatt szeretett lenni, a környékbeliek pedig elfogadták a szabadságszeretetét.

– Hogy mi volt azelőtt, arról csak feltételezéseink vannak – mondta az a kutyát sétáltató hölgy, aki nap mint nap találkozott itt a Törpével. – Talán pék lehetett egykor, de ezt én is csak úgy hallottam. Hogy ivott-e? Hát persze. Miért is ne ivott volna? Látott már maga olyan hajléktalant, aki nem iszik?

Negyvenhat éves volt, segítőkész, különféle szolgálatokat vállalt. Volt úgy, hogy kihúzta a kukát a kapu elé, máskor fát hordott vagy leveleket gereblyézett a ház előtt. A melegről és a hidegről megvolt a maga különbejáratú filozófiája.

– A meleg ellen nem lehet védekezni, a hideg ellen igen: fel lehet öltözni – mondogatta, ha valaki arra volt kíváncsi, hogy bírja a hideget. Egy lakó, aki minden áldott nap találkozott vele, azt is meg tudta saccolni, hogy Törpe mióta élt itt a szabad ég alatt, nyáron a hajlongó nyárfák árnyékában, télen a zúzmarás köd ölelésében. – Tíz éve költöztünk ide, és akkor már itt volt. Nem az a kérdés, hogy bírta ki a telet, hanem az, hogy bírta ki azt a három utolsó telet, amit egészen biztosan teljes egészében itt töltött. A legjegesebb pillanatokban is.

Nyáron azt mondogatta, egy-két éve lehet még hátra, utána úgyis meghal, arra a kis időre minek is költözne lakásba vagy kockaházba. Nem kapta aztán meg az ajándék két évet, szeptember végén magához szólította a nyárfák koronáján túli fensőbbség. Egy reggel kutyát sétáltató lakók keringtek körülötte, ült a padon mozdulatlanul, nézett üveges szemmel előre a semmibe. Odábbmentek, egyre hangosabban szóltak neki, de ő csak ült csöndben tovább a kopott padján. Ebből tudták a lakók, hogy a Törpe meghalt.

Csak utána derítették ki, hogy Pekár Miklós volt a becsületes neve, addig, amíg élt, általában nem kérdezett rá az igazi nevére senki azok közül, aki szóba állt vele, mert voltak azért ilyenek szép számmal: megelégedtek a Törpe megszólítással.

Halála után egy közelben lakó házaspár lefestette a padot, készült egy emléktábla is, szépen fölcsavarozták. Rajta áll, hogy „Mindig emlékezünk rád.” A pad jobb oldalán egy másik táblán a széles körben használt név: Törpe. A koszorúkon feliratok, édesanyja, nagynénje és a barátok búcsúztak tőle. A környékbeliek virágokat is vittek a pad elé, esténként mécsesek gyúlnak, formálódik az alkalmi emlékmű, amelyet a Nádastó park lakói emeltek egy hajléktalan honfitársuk emlékére.

Törpe amúgy rendszerető, már-már pedáns hajléktalan volt. Nem tűrte a rumlit, ha olykor mások is megjelentek körülötte, a gyülekezést hamar felszámolta, mert nem szerette a rendetlenséget.

A pad előterét, mely annak előtte egy leaszfaltozott focipálya volt, minden reggel felsöpörte (!), nem állhatta a szétdobált csikkeket, a söprűje most ott van odatámasztva a pad mögött egy kis fa tövébe.

Akikkel beszéltünk, annyit kértek, ne írjuk le a nevüket, nem azért tették, amit tettek, mert szerepelni szeretnének. Törpére akartak a rendbe tett paddal emlékezni, ne menjen senki úgy el közülünk, hogy rögtön elfelejtik.

Ezért számolunk be mi is Törpe padjáról. Pekár Miklós, örülünk annak, hogy itt voltál velünk, és hogy a padodon olykor-olykor egészen jól érezted magad. Szeretettel gondolunk rád, nyugodj békében! (PP, Rab László, 2019. október 19.)