Színtér, játék nélkül

Átlagos olvasási idő: 2 perc

A Városházi esték programsorozat a karanténhelyzet után a megújult házasságkötő teremben folytatódott. A telt házas újrakezdés első vendége Farkas Franciska színész, szociális munkás volt, aki mély meggyőződésével, vidám személyiségével, gondolataival gyorsan elnyerte a közönség szimpátiáját.

Fotó :XVMÉDIA, NagyBotond

Viktória – A zürichi ­expressz című film főszerepéért megkapta a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál legjobb színésznőnek járó díját. Az Aranyélet című sorozatban nyújtott alakításáért a legjobb mellékszereplőnek választották, míg a Brazilok főszerepe után önálló esttel mutatkozott be. Drámapedagógus, szociális munkás, és közben úgy idézi József Attila Ős patkány terjeszt kórt sorait, hogy semmi kétség: Farkas Franciska színésznőnek született.

– A világjárvány alapjaiban változtatta meg a mindennapjainkat, nem várt csapást mért a kultúrára is. Mennyire alakult át az élete az elmúlt hónapokban?

– Teljes mértékben, hiszen egyik napról a másikra leállították a színházi előadásaimat, ezzel a megélhetésem került veszélybe. Hiányzott az adrenalin, amit a közönség adott, de az aktuális problémára kellett reagálnom, így gyorsan álláskeresésbe kezdtem. A szociális szférában, egy befogadóotthonban helyezkedtem el gyermekfelügyelőként, mivel a színészet mellett drámapedagógiával és tehetséggondozással is foglalkoztam.

– A színjátszáson túl volt már jelnyelvi tolmács, újságíró-gyakornok, szobalány, pultos, bolti eladó és modell, hosszú a sor. Mi határozza meg legjobban a személyiségét?

– A történetmesélés és a hozzám közel álló személyek. A színpadon és az életben egyaránt szeretném megmutatni, hogy több rétegből és identitásból tevődik össze egy jellem. Lehet, furcsa, de nem úgy kelek fel és nézek reggel a tükörbe, hogy én egy elismert színésznő vagyok.

– Sokszor nyilatkozta, hogy számos hátránnyal kellett megküzdenie, míg szakmailag kiteljesedett. Családjától azért mégis a lehető legtöbbet kapta, hiszen megtanították önmagáért kiállni és a céljaiért küzdeni.

– Édesanyámtól örököltem a tűrőképességet, a szorgalmat és a kitartást. Szerencsés és hálás vagyok érte, hogy már kisgyermekként felkeltette a kíváncsiságom az olvasás, a tudás iránt. Tőle tanultam meg azt is, hogy soha ne legyek előítéletes, és ne hagyjam, hogy mások határozzanak meg.

– Több társadalmi ügy mellett is kiállt, például a Roma Hősök fesztiválon érzékenyített. Hogyan tapasztalja: sikerül felnőnie egy olyan generációnak, melynek tagjait nem a szegregáció, hanem sokkal inkább az elfogadás bátorít?

– Látok rá esélyt, hiszen a mai fiatalok sokkal nyitottabbak az elődeiknél és több a lehetőségük tájékozódni. Ráadásul az amerikai események világszinten ráirányítják a figyelmet a rasszizmusra. Számomra a romaságom soha, semmilyen bizonytalanságot nem jelentett. Mégis azt tapasztalom, hogy az emberek szeretnek fakkokat kialakítani, és úgy ítélkezni mások felett. Azért tartom fontosnak a filmeket, mert a történetekben mélyebben kibontakozhat a kirekesztés elleni küzdelem, és ezzel párhuzamosan a lehetőségek keresése is. Azt gondolom, egy művészi alkotás mindenki számára nyújthat kapaszkodót, hogy lehet kitörni és megküzdeni az előítélet ellen.

– Fiatalon olyan életpályával büszkélkedhet, ami sokak számára csak álom. A szűkebb közönség élőben láthatta a XV. kerületben. Mi szerepel még a folytatásban?

– A járvány megtanított, hogy figyeljünk a környezetünkre és egymásra. Kedvemet azonban nem szegte, szeretnék még sokat utazni, világot látni, nyelveket tanulni és írni.

Comments are closed.