Sebestyén Elemér: a kerületnek nagy szerepe van az írói karrieremben
A Palotai Nyári Játékokon láthatták az érdeklődők Pindroch Csaba egyszemélyes előadását „Segítség, megnősültem!” címmel. A darab alapját képező regény szerzőjével, Sebestyén Elemér íróval beszélgettünk, aki a humoros könyvek mellett krimiírással is foglalkozik.
Kezdjük a legelején! Honnan jött az írás?
Ami azt illeti, korábban kezdtem írni, mint ahogy emlékeznék rá. Általános iskolai osztálytalálkozón mesélték a többiek, hogy én anno egy teljes könyvet megírtam az órákon a pad alatt. Ezt a „könyvemet” aztán évekkel később meg is találtam, amikor a tetőt felújítottuk – úgy tűnik, valamelyik tehetséges kőműves annak idején véletlenül befalazta. Ezután tíz évig zenéltem. Ennek az lett a következménye, hogy egy hangszálgyulladás miatt két évig beszélni sem tudtam, teljesen tönkrement a hangom. Ahogy szoktam mondani, ha nekem rossz, legyen rossz másnak is: úgyhogy írni kezdtem.
Pindroch Csabával milyen úton-módon akadtatok össze?
Én alapvetően krimiíró vagyok. Aztán az öbölháború idején kaptam egy felkérést az RTL-től, hogy írjak egy humoros könyvet Szaddám Huszeinről. Annyira jól sikerült, hogy végül terrorveszélyre hivatkozva ki sem merték adni. (nevet) Ezután álltam át erre a vonalra. Szerencsére volt nekem egy szerető anyósom meg apósom, akik hát olyanok voltak, amilyenek. Akkoriban sorra jelentek meg a pártkapcsolati könyvek annál kiadónál, ahol voltam. Úgyhogy kitaláltam, hogy én is írok egyet. Saját tapasztalat volt, ugye. A benne szereplő anyós tényleg hasonlít az igazira. (nevet) De a lényeg az, hogy nagy siker lett végül a könyv.
Aztán teltek, múltak az évek. Egyszer a kutyusunkat sétáltattam, mikor megcsörrent a telefonom. Beleszól egy nagyon udvarias hang: „olvastam a könyvét, zseniálisnak tartom, nagyon szeretném színpadra vinni valamikor. Pindroch Csaba vagyok, nem tudom, ismer-e.” Erre mondtam neki, hogy persze, maga a kedvenc színészem! És tényleg az is volt! Másnap eljött hozzám, hozott egy üveg pálinkát, és öt perc után úgy éreztük, mintha évek óta ismernék egymást. Na, de mondom a sztori érdekesebb részét! Csaba évek óta keresett egy olyan könyvet, amelyből egyszemélyes darabot csinálhatna. A neten volt valami fórum, hogy melyik minden idők leghumorosabb könyve. Az enyém is ott volt. Linda, a felesége látta, de nem tetszett neki a borító. Tehát itt vége lehetett volna a sztorinak. Azért rendelt egyet a könyvből, és odaadta Csabának. Állítólag visítva röhögött, míg olvasta a HÉV-en. És akkor elkezdte keresni a szerzőt. Csak az volt a bökkenő, hogy a legelső kiadás nem a saját nevemen jelent meg. Itt is véget érhetett volna a történet. Elkezdte keresni a kiadót, de az addigra beszüntette a tevékenységet. Egy szám fentmaradt még véletlenül a régi honlapon. Pont ezt a számot hívta föl. Nem mutatkozott be, csak mondta, hogy egy könyv ügyében érdeklődne. Egyből rányomták a telefont. Itt is vége lehetett volna. Csakhogy ezt az embert sokan keresték aznap, és tudta, hogy valakit vissza kell hívni. Csak nem tudta, melyik számot, és véletlenül Csabát hívta fel. Felveszi, beleszól, „Pindroch Csaba”. Erre a fickó: „te meg hogy kerülsz a telefonomba?” Erre Csaba: „én akartam megkérdezni, hogy ki írta ezt a házasságos könyvet”. „Jaaaaa, az Elemér!” – jött a válasz. Így talált meg végül. Szóval mondhatni, a véletlenek összjátékán keresztül.
Hogyan indult a darab életútja? Már jó ideje színen van…
Igen, 2016-ban indult Csabával a sztori. A balatonföldvári Kultkikötőben volt az ősbemutató. A főpróbán pár huszonéves gyerek ült bent, láthatóan halálra unták az egészet. Csaba nagyon maga alatt volt, én vigasztaltam, hogy meglátja, jól fog sikerülni a bemutató. Másnap pár ember lézengett bent, de volt még idő a kezdésig. Aztán egyszer csak szállingózni kezdtek. Annyira, hogy be kellett tenni pár pótszéket. Majd még egyet, majd még egyet. Aztán egy egész pótsort. Hamarosan dugig volt a terem. Elkezdődött az előadás. Egy-két gyérebb nevetés. Erősebb nevetés. Aztán még erősebb. Végül már tombolt a közönség. Végén vastaps. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Négyszer. Akkor összenéztünk Csabával, és tudtuk: megvan. Azóta, azaz nyolc éve megy sikeresen darab, több mint 300 előadáson vagyunk túl.
Neked volt valami nagyon fontos személyes visszajelzésed?
Van egy nagyon jó történetem. A Mézesvölgyi Nyáron lépett fel Csaba, és elkísértük a fiammal, mert szokásom, hogy a darab után dedikálom a könyvet. Kitettük a könyveket az asztalra, erre elkezdett esni az eső. Behúztuk a könyveket a kis sátrunkba, hogy legalább azok ne ázzanak meg – úgysem fog most senki vásárolni. Ekkorra már rendes zivatar alakult ki. Gondoltuk, mindenki haza menekül. De nem. Képzeld, hogy nem. Ott ültek az emberek a szakadó esőben, és nézték tovább a darabot. Már ez is hatalmas csoda volt, de akkor elment az áram is. Na, gondoltuk, most már akkor tényleg lőttek ennek. De Csaba zseniális volt. Lement a színpadról a nézők elé. Megvilágította a telefonjával magát, és folytatta az előadást. Amit végig is vitt – szakadó esőben, a nem mozduló teltház előtt. Aztán véget ért a darab, és nemcsak az eső kezdett zúdulni, hanem a tömeg is: de nem hazafelé, hanem a sátrunkhoz, hogy könyvet vásároljanak. Az összes elfogyott. Mind a száz.
Most itt beszélgetünk a rákospalotai házad udvarán. Mi vonzott a kerületbe?
A párom vonzott a kerületbe! Ő gyerekkora óta itt lakik. Miatta költöztem ide – annak is lassan már harminc éve. Először még Újpalotára, a Páskomligetbe, aztán huszonvalahány éve ide Rákospalotára.
Mi az, ami itt tart azóta is?
Ez a kisvárosi környezet. Én, ahogy mondani szoktam, vidéki gyerek vagyok – Budapesten. Számomra ez a miliő, az, hogy lehet egy kis kertem, nagyon sokat jelent. Ettől érzem otthon magam. Nem is szeretek bemenni a belvárosba. De nem kedvelem Budát se, mert számomra átláthatatlan, hogy kanyargó utak vannak, változó domborzat… Én ezt szeretem: sík terület, átlátható keresztutcák. Ebből pedig van itt bőven.
Van-e hatása a kerületnek, a lakhelyednek arra, miről és hogyan írsz?
A kerületnek nagyon nagy szerepe van az írói karrieremben. Mikor kutyát sétáltatok, akkor jönnek ugyanis a legjobb ötletek. Ehhez pedig nem árt az itteni csend, a zöld, a jó levegő. Nem gondolom, hogy a belvárosi zajban, szmogban, tömegben ugyanennyi ötlet eszembe jutna. Szóval mint író is hálás lehetek a kerületnek – na meg a kutyusunknak. (nevet)
Locker Dávid
Comments are closed.
