Pityu és Juli

(Egy kárpitosmester emlékére)

Juli megszenvedte a koronavírust. A legnagyobb újpalotai háztömb munkatársa öt hétig küzdött a betegséggel, még most is érzi a rekedtséget és a hatalmas fáradékonyságot, amely a fertőzéssel jár.

Heteken át harcolt férjéért, „Pityuért”, aki egy hétig volt a Honvéd kórházban lélegeztetőgépen, s végül a második hét elmúltával meghalt az intenzív osztályon. Az asszony a közösségi hálón folyamatosan közzétette bejegyzéseit férje javuló, majd annak hirtelen romló állapotáról. És legvégül arról, hogy a sors eldöntötte. Mert sajnálatos, de elveszítette!

– Élt bennem a remény, amikor már nem volt gépen, és félálomszerű mélyaltatásban tartották. Az oxigént az orrán át kapta, szondával etették – hangzott az utolsó napok összefoglalója. – Elképesztő, amit a kórházban megtesznek a betegekért. A protokoll szerint minden nap egy orvos hívott föl és számolt be a férjem aktuális állapotáról. Amikor először a lélegeztetőgépre került, az esti órákban jelezték – nem kívánom senkinek azt az éjszakát.

A családi albumból

Hogy vajon kitől kapta el a Covid-ot? Mint mondta, elég, ha az ember megfog valaki után egy kilincset. – Sok-sok emberrel találkoztam, volt úgy, hogy a munkámmal kapcsolatosan jöttek hozzám, akár lehetett a pénz is vírusos, utólag ez kinyomozhatatlan. Fertőtlenítettünk, de úgy látszik, nem volt elég. Most, hogy több negatív tesztet produkáltam, már van egy plexi kabinom, mögötte ülök, így kisebb a személyes érintkezés kockázata.

November 9-én is dolgozott. Amikor délután hazaért, elkezdett köhögni, s volt úgy, hogy háromnegyed órát töltött a mosdó fölé hajolva. Azt hitte, hogy kiszakad a mellkasa, miközben nem volt láza.

– Eltelt így két hét, de szinte minden kiesett az emlékezetemből, dűltem, borultam, remegtem, moccanni is alig bírtam. Csak arra emlékszem, hogy az „arany drága Életem” be-benézett az ajtón. Negyvenhárom éve házasodtunk össze, tudtam, hogy „pasiból van” és leblokkol, ha történik velem valami. Abban bíztunk, hogy talpon tudok maradni, mint máskor is történt, mert hiszen baromi erős vagyok. A harmadik héten kezdtem lábadozni, lázam egyáltalán nem volt, mert nem vagyok lázas típus. Mire elkezdtem kikecmeregni a bajból, elkapta tőlem a párom. Elvitte a mentő igen magas lázzal és rendkívül alacsony oxigénszinttel. Nagyon rosszul volt. Aggódott értünk a lányom és az unokám. Amikor jött a mentő, maradni akartak, de nem lehetett. Itthon maradtam egyedül.

Ekkor kezdődött az újpalotai asszony heroikus küzdelme. Képes közleményeket tett ki Facebook-oldalára, így értesítette a barátokat, ismerősöket férje állapotáról, esténként életgyertyákat gyújtott, és miközben a barátok elárasztották biztató hozzászólásokkal, a családjában is tartania kellett a lelket. Az unoka erősen kötődik hozzájuk, elkezdett csetelni a nagymamával. Mindig azzal kezdte, hogy mi van a papával. Ugyanezt kérdezték Julitól mások is. Rendszeresen tájékoztatni kellett a 76 éves „Apóka” állapotáról a kijárási tilalom miatt a világhálóra szorult érdeklődőket. Nagy a család, s rengetegen jelentkeztek privát üzenetekben is.

Kép Juli oldaláról

– Mindenki afelől érdeklődött, hogy van Pityu – sorolta a férje gyógyulásában reménykedő asszony. – Olykor elcsodálkoztam rajta, hogy hála istennek óriási és hihetetlenül vegyes az ismeretségi köröm! Én ugyanis csak egy kis idősödő Julcsi vagyok. Soha nem tudtam megfejteni, hogy az eszem vagy a természetem miatt állnak-e annyian mellettem. Csomó szakmám van, életem során rengeteg neves és érdekes emberrel találkoztam, ez is oka lehet annak, hogy ilyen sokan érdeklődtek. Most mondjuk nem ez volt számomra a legfontosabb, hanem hogy Pityu jobban legyen. Gyomorgörccsel vártam minden kórházi hírt. Döbbenetes, hogy az orvosok és az ápolók mennyire helyt álltak a Honvéd Kórházban!

Amikor Pityu gépre került, elszakadt nála a cérna. Főleg amiatt, amit egy-egy sajtóorgánum művelt, amikor megírta vagy bemondta, hogy a lélegeztetőgépre került betegek ennyi meg annyi százaléka nem éli túl a Covid-ot.

– Volt, aki 50-60 százalékot mondott, de ezt mások 90 százalékra tornászták fel – kommentálta Juli. – Micsoda dolog ez? Emberek halnak meg, és a sajtóban elkezdődik a tippverseny a lélegeztetőgépeken meghaltakról? Döbbenetes! Teljesen fel voltam háborodva. Azt merték publikálni, hogy tíz emberből kilenc meghal, ami borzalom. Az orvosok és a nővérek éhbérért végzik az emberfeletti munkát, ezek meg elkezdenek dobálózni a statisztikai adatokkal. Ezért adtam hangot annak, hogy ebből legyen elég! Ha nem tudnak mit írni, írjanak annyit, hogy mindenki vigyázzon magára, de ne riogassák a hozzátartozókat és azokat, akik félnek a koronavírustól. Ami iszonyatos és rettenetes betegség, s ezt a saját példánkkal tudom igazolni. Ezt a jelenlévő félelmet, rettegést – mely a poklok pokla, ez bizony maga a valóság – nem lehet statisztikai adatokkal bagatellizálni, mert ez így nagyon embertelen!

Negyvenhárom éve együtt

Juli közben esténként a könnyeivel küzdve tudósított férje állapotáról. A képeken István szakállkája és bajusza mögött kedélyesen mosolygott. December 13-án, Luca napján került ki az a szívecskés közlemény, amelyet szó szerint közlünk mi is.

“Köszönet nektek, barátoknak, ismerősöknek… annak a hatalmas összefogásnak, erőnek, amit küldtetek! Férjem lekerült a lélegeztetőgépről! Köszönet azért a hihetetlen önfeláldozó munkáért, amelyet a Honvéd kórház orvosai, nővérei emberfeletti munkával végeztek – remélhetőleg sikerrel –, melyet szóban kifejezni nem lehet!”

István akkor halt meg, amikor már éledezni kezdett a remény. Juli arra készült, hogy férje hazatér, nem karácsonyra, hanem sokkal később, ezért most nem is izgatta magát azon, hogy milyen lesz a karácsony. – Fáradt vagyok, mint a kutya – mondta 16-án délelőtt, amikor hosszan beszéltünk, és elismételte: felcsillant a fénysugár az alagút végén. És újra a 13-as szerencseszámára gondolt, ami elől mások futnak, ő nem. – Mikor is kaptam a hírt, hogy lekerült a gépről? Naná, hogy 13-án – mondta. A blogbejegyzést akkor ezzel az alcímmel láttuk el: Egy asszony csodálatos küzdelme a párjáért.

Délben azonban újból hívták, rosszabbodott István állapota, vissza kellett tenni a lélegeztetőgépre – iszonyat, mi lesz megint, küzdés és küzdelem?

Legközelebb este hatkor hívták fel a kórházból; siessen, hogy el tudjon búcsúzni Pityutól. A 76 éves kárpitostól, akivel oly sok évet éltek példás, boldog házasságban. István nem sokkal azután aludt el végleg, amikor sikerült Julinak elköszönnie tőle. De lelkük még utoljára találkozhatott. (PP, Periszkóp Palotán, Rab László, 2020. december 18.)

*

One Comment

Leave A Comment

You must be logged in to post a comment.