Nem tudom megállítani a reszketést

Tisztázzunk valamit. A karanténban élő ember nem feltétlenül úgy működik, mint normális időkben, a fő szabály, hogy ne csináljuk vele azt, hogy megbombázzuk kulturális ajánlatokkal, és lehetőség szerint ne küldözgessünk neki Messengeren videókat/olvasnivalókat/ajánlatokat sem. A karantén erősen hasonlít a beszűkült tudatállapothoz, az egyén saját maga és közvetlen környezete biztonságának megtartására törekszik, nem olyan szintű a kíváncsisága, mint máskor.

Nem egészen úgy van, mint ahogyan elterveztük

Karafiáth Orsolya költőnőről például azt gondolnánk, meg se kottyan neki a bezártság. Nézzük csak, mégis miket mondott, amikor Váradi Júlia felhívta a Klubrádió Dobszerda című műsorában: „Semmit nem csinálok itthon, olyan szintű depresszióval reagálok erre az egészre, ami engem is meglepett. Most például van rajtam egy farmer, egy garbó, fekszem az ágyban; odáig eljutok, hogy lezuhanyozzak, de amikor felöltözöm, visszafekszem… Se írni, se olvasni, se alkotni nem tudok, soha nem csináltam még ilyet, folyamatosan haladékokat kérek. Az olyan munkáimat sem tudom ellátni, amelyeket ott végeztem, ahonnan éppen nem rúgtak ki vagy nem szűnt meg. Mindez nem véletlen. Amikor elindult az őrület, mindenki ígérgetni kezdett, engem mondjuk nagyon idegesített, hogy akkor most lesz időnk egymásra meg az elmaradt könyveinkre, felszabadulnak a közösségi energiák, elkezdődnek a közvetítések, a pótlékok a neten. A valóságban mindennek az ellenkezője történt: a többség képtelen többet olvasni és befogadni. A pszichológusok szerint az agyunk a bizonytalanság miatt máshogy működik, mert nem tudjuk, hogy a karantén meddig tart. A létünk ingatag állványzatra került, és folyamatosan remeg, az agyunk pedig átkapcsolt készenléti üzemmódra. És pont azokat az extrákat nem tudjuk befogadni, amelyeket például egy irodalmi alkotás vagy zenemű öröme jelentene, mert folyamatosan csak a létfenntartás kérdései kötik le az idegrendszerünket. Ez pedig törékennyé teszi a figyelmünket…

Tartjuk a szabályt, senkit nem kényszerítünk semmilyen bonyolult tartalom befogadására, szórakoztató céllal tesszük ide a Budapesten már többször fellépett holland énekesnő felvételét. Különös szívfájdalommal, hiszen Caro Emerald augusztus 1-jén megint Magyarországon koncertezett volna, de hát ebből már egészen biztos, hogy nem lesz semmi.

Tennénk azért megjegyzést a megvásárolható jegyek árára (itt volna hozzá a fotó is), egészen biztosnak tűnik, hogy a járvány után a szórakoztatóipari mohóságnak is csak vége lesz. Emerald koncertjére majd’ 40 ezer forintért jegyet árulni a mai kenyérárakat tekintve eléggé bátor próbálkozás. A pompás dal első sora különben arról szól, hogy nem tudjuk megállítani a reszketést. De itt valószínű, hogy egészen másfajta reszketésről van szó.

Egy kis újratervezés

Nem árt, ha megvan bennünk az a képesség is, hogy lássuk saját hibáinkat. Mi is elkövettünk néhányat. A karantén elején közöltünk üres polcokat a bevásárlóközpontból, nem volt benne csalás és ámítás, mégis azt mondjuk, ma már nem tennénk ilyet. Éspedig azért, hogy ne riogassunk senkit éhezéssel. Mert az üres polc a bezártságban lévő ember fejében kiválthat ilyen következtetést is. Hasonló a helyzet azzal a videós képsorral is, amelyet az április 1-jei Rákospalotáról tettünk közzé. Megőrizzük az utókornak, de belátjuk, voltak, akikben mindez szorongást váltott ki. Ha a Rolling Stones teszi ugyanezt, amikor április 25-én új dal születését jelentették be, az egészen más. Az Élet a szellemvárosban című 2020-as szerzemény egészen jól hangzik. És sajnos eléggé hiteles.

Marad a játék, ami nem kényszerít senkit semmire. Játszani mindenki szeret, megy vele az idő, ez pedig a karanténban nagyon üdvös. Nem az a fontos, hogy bezártságunk idején ki tudjuk-e festeni a lakást, fel tudjuk-e ásni a kertet, be tudjuk-e eltervezett regényünk/képünk/családi albumunk stb. munkálatait fejezni. Az a fontos, hogy ne zakkanjunk meg, törődjünk családtagjaink, barátaink, ismerőseink nyavalyáival is. „Az emberek társas lények – írta nemrég a portfolio.hu amerikai pszichológiai folyóiratra hivatkozva. – Az elhúzódó karantén és az izoláció (ha nincs valami helyettesítő tevékenység), súlyosbítja a szorongást, a depressziót és a tehetetlenség érzését. A legfőbb stresszfaktorok a karantén alatt a megfertőződéstől való félelem, a frusztráció, az unalom, az információhiány, a pénzügyi veszteségek, a megszokott ellátás hiánya és a betegség stigmája. Nem csak azokra jelent veszélyt a bezártság, akiknek korábban volt mentális problémájuk, de azokra is, akik látszólag jó mentális állapotban vannak.

A mentális tünetek feloldására kevésbé alkalmasak a céltalanul szétküldözgetett elemző tartalmak (cikkek, táblázatok, politikai viták stb.). Sokkal jobban el lehet ütni az időt olyan játékokkal, mint amilyet a Los Angeles-i Paul Getty Múzeum talált ki. Arra kérték a művészetbarátokat, küldjenek olyan fotókat magukról, amelyeken klasszikus festmények élő reprodukciói láthatók. Ezekből közlünk ízelítőt Tücsi a galaktikus blogbejegyzése kapcsán.

A jótanácsok között szerepel az, hogy legyen meg a napi rutinunk és a napirendünk, figyeljünk a testünkre, aludjunk sokat, mozogjunk, segítsünk másokon, ha tudunk, és maradjunk könnyen mozgósítható kapcsolatban. Nem árt például maximálni a médiafogyasztást! Vigyázzunk arra, nehogy maga alá temessen bennünket a hírözön és a sokféle csalafintaságra képes közösségi média. Ne unatkozzunk, talán mégis ez a legfontosabb szabály. Mert mentálisan fittnek kell maradni. Az sem baj, ha a pozitívumokra kezdünk fókuszálni (ezért írtuk, hogy felhagyunk a lehangoló képek közlésével). Ha valaki arra az egy napra figyel, amelyet épp megél, valószínűleg jól jár, mert a karantén nem alkalmas arra, hogy hosszú távú terveket szövögessünk.

Mást itt most erről nem is mondanánk. Legközelebb azzal foglalkozunk, hogy itt lehetett-e a vírus (például a XV. kerületben!) január közepén, illetve mit jelent az a közmondás, hogy „Ha kétfelé húz a ló, árokba borul a szekér.”

Addig is mindenkinek jó időtöltést. (PP, Rab László, 2020. április 26.)