Kerületünk egyik leghíresebb lakója, Babits Mihály 74 évvel ezelőtt, augusztus 4-én hunyt el. Költőként is megörökítette itteni lakhelyét, Május 23 Rákospalotán című verse a Nyugat 1912. 11. számában jelent meg, majd a Béke és háború közt című kötetében kapott helyet.
A vers születésekor Babits gimnáziumi tanár, az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban oktatott és Rákospalotán, a mai Fő úton lakott. A ház falán levő emléktábla szerint 1911 októberétől 1912 novemberéig élt itt. Addig a napi politikától távol tartotta magát, de a 1912-es budapesti munkástüntetés, majd sztrájk hatására megírta érzéseit.
Különlegesnek tekinthető ez a mű Babits életművében, ugyanis a rá jellemző szemlélődő, néha profetikus hangvétel ebben az esetben aktív, erőteljes lesz. A költemény különleges nekünk, a kerületben lakóknak is, mert az elmúlt 100 évben ugyan sokat változott az egykori falu, de a vers hatására a Fő út sarkán állva ma is el tudjuk képzelni az Öregfalura jellemző tipikus, helyenként még megtalálható tornácos épületeket, ahol „Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg.”
Babits jövővel kapcsolatos kérdése a vers második részében ma is aktuális, mint ahogy a zárszó is az: „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok! Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.”.
Babits Mihály: Május huszonhárom Rákospalotán
Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,
rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom.
Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet
nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt.
Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,
nem bőgnek tehenek, még a malac se visít.
Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg.
Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.
Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg)
sejteni a város szörnyeteges közelét.
Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong.
Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ!
Bús e méla falún az üres sínekre merengni.
Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább?
Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak,
hol most csorran a vér, forran a forradalom?
hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi
s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;
hol tán míg irom ezt, Magyarország nagy betegágyán
vér és kínok közt megszületett a Jövő.
2
Ó te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy;
jössz és senkise lát; jössz sürü fátyol alatt,
mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod
vagy boros emberként ingatod útaidat?
Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától.
Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét!
Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne,
s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen.
Jöjjön az elhazugolt életre halálos igazság,
lesben az utcákon álljon a kósza halál:
minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja!
hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom!
Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság,
annyi hazugság és elmulatások után!
Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd:
egynek mondja: „Jogok gyáva barátja, remegj!”
Másnak: „Ajkaidon kopott szó lett a szabadság!
s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács.”
Másnak: „Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme
véres lett a kezed: moshatod a kezedet!”
Mindnek: „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok!
Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.”
Comments are closed.