„Nagy Előd, aki jól rajzol”

Az 1942-ben született Nagy Előd festőművészt, akinek éremmunkássága is jelentős, 75. születésnapján a városházán köszöntötték. Az ismert alkotót, számos művésztelep alapítóját Hajdu László polgármester méltatta. A Pro Palota kitüntetéssel is jutalmazott festőművész évekkel ezelőtt a munkásságáról szóló könyvben így fogalmazott: „Minden gyökerem ideköt. Ennek az országnak drukkolok. Hasznos ennek szeretnék lenni – ha hagyná!”

Nagy Előd műtermében jártunk, ahol felidéztünk hetven évvel ezelőtti jeleneteket is. Ül a mindent alaposan megszemlélő gyermek pestújhelyi házuk előtt a kőkerítés peremén, és órákon át nézi, vizsgálja, miként folyik a szemközti iskola építése. Lekötötte a figyelmét a munkások sürgölődése, az építés folyamata.

– Ötéves korom óta rajzolok – mondta a művész -, egyke voltam, méghozzá olyan egyke, akinek az unokatestvérei is 10-15 évvel idősebbek voltak. Amikor nyaralni mentem hozzájuk gyerekként, már nem tudtam velük játszani. Az iskolában én voltam a „Nagy Előd, aki jól rajzol”. Sokat tanultam a nagynénémtől, Weszter Erzsébet ötvösművésztől, és igen jó rajztanárom volt Pallay Sándor személyében, aki 54-ben infarktusban halt meg, és nem sok lehetősége volt rá, hogy festőként is megmutassa magát. Kisiskolásként nem volt versenytársam, ezért meg voltam róla győződve, hogy nagyon jó vagyok. Amikor bekerültem a képzőművészeti gimnáziumba, azzal kellett szembesülnöm, hogy mindenki legalább olyan jó, mint én. Addig a versenyhelyzet létezéséről se tudtam. Az egyik osztálytársam, Tóth Géza ráadásul nem csak jól rajzolt, de tornázni is tudott. Disszidált aztán ’56-ban, nem lett belőle festő, ennél azért több esze volt.

A pestújhelyi családi házat az elmegyógyász nagypapa, Weszter Sándor építette, aki egy időben a Lipótmezőn (Országos Elme- és Ideggyógyintézet) dolgozott. Munka közben vágyakozva nézegette az üres hegyoldalt. Vett aztán egy telket, erdészház és gyümölcsös volt rajta, a család hosszú időn át odajárt pihenni. Évtizedekkel később ennek az Istenhegyi úti teleknek az árából épült a pestújhelyi műterem.

Része a családi emlékezetnek, hogy a művész édesanyja koraszülött volt, és gyerekkorában egy betegség megtámadta a csípőízületeit. Az orvos nagypapa Bécsig futott, hogy leányát megoperálják. Egy évig gipszágyban tartották, sokat biciklizett és úszott, ez tartotta végül rendben. Megélte, hogy fia profi festő lett 1967-ben. Az édesanya 2000-ben, 91 éves korában hunyt el, testvérei közül utolsóként, még dédunokája születését is megélte.

– Azt, hogy egyke voltam, úgy ellensúlyoztam, hogy négy gyermekem született – újságolta műtermében Nagy Előd -, igaz, unokából eddig „mindössze” hét jutott. Az egyik fiam pszichiáter Amerikában, a másik három gyermekem itt lakik tőlem öt percre.

– Gyakran kimozdultam hosszú pályám során Pestújhelyről – mondta Nagy Előd -, művésztelepeket alapítottam, kiállításokra jártam, tanulmányutakon vettem részt, igaz, kezdetben csak Újpalotáig mentem. A negyedik gyermekem születése után, 1976-ban a toronyház műteremlakásába költözhettünk, ott laktunk 14 évig a 19. emeleten. Utána visszajöttünk a szülői házba. A pestújhelyi identitásról annyit, hogy amikor az újpalotai műteremlakásért küzdöttem, valaki azt javasolta, menjek el Janza Ferenc akkori tanácselnök-helyetteshez. Amikor kérdezett valamit Rákospalotáról, azt feleltem neki tréfásan, ne haragudjon, de én pestújhelyi vagyok, nincs helyismeretem.

Egy régi MTI-fotón az látható, amint a fiatal festőművész a kellékeivel felvonul a Paksi Atomerőmű építkezésére. Ennek a története is érdekes, köze lehet a művész építkezésekhez való régi vonzódásához.

– Szabó Benjámin kormánybiztos szívesen vette az érdeklődésem, két-három évenként kiállításom volt Pakson. Az atomerőmű építését dokumentáltam festői eszközökkel. Jelenleg is állandó tárlat van a látogatóközpontban. Megmaradt a barátságunk, Béni bácsi később az OVIT vezetője lett, 85 éves, ma is tartjuk a kapcsolatot.

Voltak egyéb „bácsik” is a festő életében. Barcsay Jenőnél, a művészeti anatómia nagymoguljánál tanult, a test kidolgozottsága Nagy Előd képein is mindenféle korszakában hallatlanul érzékletes és pontos. Videónkból kiderül, hogy a másik „bácsi” Kmetty János volt, aki tekintélyt sugárzott, és a tanítványok tisztelve csüngtek rajta. – A félszavaival irányt adott az embernek, és még humora is volt – idézte fel a legendás szentendrei festőtanár alakját a művész.

A Nagy Előddel egykorú, és a kerület művészeti életében szintén fontos szerepet játszó Szabó Gábor szobrász jó barát is lett, a kapcsolat a Fiatal Művészek Stúdiójában kezdődött. Szabó önzetlen szervező volt, apja, Szabó Iván egy időben tanította is Nagy Elődöt. – Volt a kerületben egy éppen haldokló képzőművészeti szakköröm – idézte fel a nyolcvanas éveket az akkor már sokfelé kiállító művész, aki akkoriban számos alkotótelepen tevékenykedett. – Arra kértem Gábort, vegye át, és leheljen bele életet. Tehetséges amatőrökkel foglalkoztunk, de akkor született a negyedik gyerekem, nem tudtam több energiát a tanításba fektetni. Gábor jobban bírta szusszal, mint én, szívós pedagógusnak bizonyult, még az unokáimat is tanította. Amikor 15 évvel később visszahívott, úgy éreztem, nem mondhatok neki nemet. (Szabó Gáborról itt írtunk.)

Nagy Előd útja a valóságban jóval messzebb vezetett Pestújhelynél és Újpalotánál. Képeivel Svájcban, Németországban, Ausztriában, Moldáviában, Erdélyben és számos hazai városban találkozhattak az érdeklődők.

Nagy Előd a műtermében felidézte azt is, mennyire idegesítette a szakkörvezetés idején, hogy nem tudtak rendes aktmodelleket szerezni a tanítványok számára. Rájött aztán, hogy nem ez a világ legnagyobb problémája. A tárlatok világa mára átalakult, kevesebb az érdeklődő, és kezd az a szokás is megkopni, hogy a kiállító a tárlat végén általában megvásárol egy képet. Ma a kiállító művésznek már arra is figyelnie kell, hogy időben beszerezze a pogácsát a megnyitóra.

A 75 éves művész, akinek alkotásait a Magyar Nemzeti Galériában, a Budapesti Történeti Múzeumban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban is megtaláljuk, több mint 80 önálló kiállításon mutatta meg képeit, rajzait vagy éremplasztikáit tisztelőinek. A Lila Iskola galériájában egyszer Bereczky Loránd művészettörténész azt mondta róla, szerencsés ember, mert minden művén látszik, hogy nem munka, nem kínlódás és nem feladat számára az alkotás: örömmel fest.

Boldog születésnapot Nagy Elődnek. (PP, Rab László, 2017 május)