Érdekes találkozásra invitáljuk a kedves olvasót, a Periszkóp szerkesztőjével lehet összefutni pénteken, 13-án este 6-kor a Pestújhelyi Közösségi Házban, Rab László Harnos Kristófról szóló könyvét mutatja be Nagy Edit, az íróval – aki immáron többek személyes jó ismerőse a kerületben – és a testépítő világbajnokkal kedélyes beszélgetésre kerül sor.
A kérdés, hogyan lehet felállni az élet legmélyebb pontjáról is, amikor a környezetünk is feladta a reményt? Mi kell ahhoz, hogy egy 29 éves csömöri pincér, aki éppen vendéglőt szeretett volna nyitni, deréktól lefelé lebénulva kerüljön kórházba egy ártatlan autókázás után? És hogy történik az, hogy a balesetet követő nyolcadik hónapban kerekesszékes testépítő világbajnok legyen Dubajban?
Az elképesztő sorsszerűségről és az emberi küzdésről szól a Pokoljárás című könyv, mely nem érthető meg az alcíme nélkül: Út az újjászületésig. Szokványosnak nem nevezhető történet a Periszkóp szerkesztőjének tollából, a Mélyszántás, a Magyarok között, a Sámánpech és a Miért nem bírjuk az újságírókat? című könyvek szerzőjétől, akinek személyes természetű kérdéseket is föl lehet tenni az író-olvasó-testépítő találkozón. Közben meg lehet csodálni Kristóf vállait, amelyeknél azért a fiatalúr történetei sokkal érdekesebbek.
Jöjjenek bátran, illetve gyertek, nem a választási kampányból megszokott győzelemről lesz szó, hanem a mérhetetlen alázattal viselt helyzetekről, és arról, hogy soha sem szabad feladni.
Részlet a könyvből
Kedvcsinálóként részletet közlünk a könyvből, mely a Noran Libro gondozásában jelent meg (a felvételek az Örkény István Könyvesboltban megtartott decemberi találkozón készültek).
„…Én ültem be az anyósülésre, a párom pedig hátra, mögém, mindketten be voltunk kötve. Amúgy egy ilyen autó folyamatosan jelezne, ha valaki nem köti be a biztonsági övet. Olyan sokan kérdezték már tőlem, amikor meséltem ezt az egészet, hogy miért nem mondom el a pasi nevét. Nem tartottam célra vezetőnek sohasem. Nem akarom ma sem megnevezni. Olyan marad ő már nekem, mint a Harry Potterben a tudjukki, akit nem szabad a nevén nevezni.
Arra sem emlékszem pontosan, hogy büszkélkedett-e az autóval. Csak arra, hogy vadonatúj autó volt, Audi RS5, tehát egy 4-500 lóerős masina. Amiről azt gondolná az ember, hogy könnyű vezetni és kordában tartani. Nem tudom az autópiaci árakat, de ez egy luxus sportautó volt már akkor is. Csak annyit tudtam róla, más a nyomaték, más a végsebesség, más az úttartás, mint a normál autóknál. Mindegy, a lényeg, hogy az én Tudjukkim sem tudta utólag megmagyarázni, miért mentünk akkor éjjel Újpalotára. Először kikanyarodtunk Csömörről, és mentünk az M0-ás bevezető szervizútján Újpalota felé.
Odafelé minden rendben volt, az éjfélt már elütötte az óra. Forgalom nem volt. Megfordultunk és indultunk visszafelé Csömörre. Igen gyorsan mentünk. Egy jobbos kanyarból ágazott el a szervizút. Nyolcvan százalékban már megvolt a kanyar, de akkor hirtelen leszállt a köd. De olyan hirtelen, hogy azt valahonnan fentről kellett valakinek intézni. Óriási köd telepedett ránk, az autó pedig lesodródott az útról. Mondtam emberemnek, hogy lassíts, vigyázz! Már késő volt. Nagy sebességgel leszaladt az útról, és megdobott minket egy friss beton vízelvezető-árok. Orral csapódtunk neki a betonnak. A többire nem emlékszem, csak arra, hogy megkaptam az első nagy ütést. Fejtetőre álltunk.
Elemeztem magamban ezerszer életem legemlékezetesebb autóútját. Száz kilométer per óra fölött lehetett a sebességünk, frontálisan ütköztünk. A rendőrségi jegyzőkönyvből tudtam meg, hogy 10,2 métert zuhantunk lefelé. Lesodródtunk, a beton árok orral megdobta az autót, ezért volt az a nagy borulás. Én vagyok az egyetlen tanú, aki mindenre pontosan emlékszik.
A párom semmit se szólt, eszméletlenül hevert az autóban, eltörte a karját, légmellet kapott, a fején enyhe bevérzéseket találtak. Nagyon megijedtem. Én tértem magamhoz először, utána a vezető. Azt mondta, ne rúgjam le a fejét. Mondom neki, az nekem nem megy, mert nem tudom mozdítani a lábamat, erős fájdalmaim vannak. Ráadásul be is voltam csatolva. Kiszabadult, és kinyitotta az ajtót. Kiállt az út szélére, próbálta hívni a mentőket, tűzoltókat. Amikor kinyitotta az ajtót, fölvillant a lámpa a középső konzolon. Láttam, hogy csupa vér vagyok, éreztem, hogy erősödnek a fájdalmaim, teljesen ki voltam csavarodva. Szinte láttam a hátsómat, nagyon durva látvány volt. Fejjel lefele lógtunk. Kicsatoltam a biztonsági övet, akkor esett le a lábam. Az orvosok később azt mondták, valószínűleg ekkor szakadhatott el a gerincvelő. Mindenre emlékszem. Még azzal is tisztában voltam, hogy csupa szilánk körülöttem minden. A légzsákot odahúztam a mellemhez, hogy azon terüljek el, ne a szilánkokon. Megijedtem, de nem estem pánikba. Próbáltam felmérni a helyzetet. Nem is magammal voltam elfoglalva, hanem az eszméletlen párommal. Nem felelt, amikor arra kértem, hogy szólaljon meg.
Tudtam, hogy nem halt meg, mert hallottam a hörgését. Ez sokáig elkísért. Hónapok múlva is visszaemlékeztem a hangokra, a baleset képei visszajöttek, a hanghatások, a hörgés. Sok időnek el kellett telnie, mire feldolgoztam.
Mindvégig eszméletemnél voltam. A kocsi kárpitozott részén feküdtünk, ami végül is puha volt, de teljesen ki voltam tekeredve. Próbáltam mozdulni, mert szegycsont-törésem is volt, nem sikerült. Nyomta a hátamat az öv, nem kaptam levegőt, meg kellett szabadulnom tőle. Csak akkor tudtam felmérni a helyzetet. Akkor jöttek a mentők, tűzoltók. Szerintük túlságosan hosszú idő telt el. Lent voltunk a szántóföld közepén, lámpákkal kerestek minket, mert először nem tudták, hogy hol vagyunk. A köd sűrűsödött, hiába hallottam, hogy elsuhannak az úton az autók, a kanyarnak ezen szakaszán nem láthatták még a reflektorunkat sem. Egy ilyen luxusautó, amiben mi hevertünk, baleset idején automatikusan lezárja a benzinszelepeket. Áramtalanítani ugyan nem áramtalanított, a vészvillogók működésbe léptek, de a köd miatt nem lehetett látni. Először a rendőrök értek ki, kérdezték, hogy mi a helyzet. Mondom, ketten vagyunk a kocsiban, itt van a párom eszméletlen állapotban, nekem pedig nagyon erősek a fájdalmaim, valószínűleg eltört a gerincem. Konkrét diagnózist állítottam fel magamnak. Tudtam, hogy milyen egy lábtörés, meséltem a mentősöknek, hogy egyszer már eltört a lábszárcsontom, de amikor teljes ez az óriási zsibbadás, és nem tudom mozgatni az alsó végtagjaim, az valami mást jelent. Tudtam, hogy nagy a baj. Fájt a gerincem, a szegycsontom, eltörött az orrcsontom, a fülem leszakadt, méghozzá úgy, hogy a szilánkok elvágták, ott fityegett rajtam, utólag be kell látnom, milyen ügyesen megreparálták. Azt szoktam tréfásan mondani, azért lett ilyen a fülem, mert Mike Tysonnal bokszoltam, megharapott.
A tűzoltóknak és a mentősöknek szóltam, hogy először a páromat mentsék ki, mert féltem. Nem tudtam, hogy maguktól is így tesznek, mindig az eszméletlen állapotban lévőket mentik először. Próbáltam a legtöbb segítséget megadni. El akartam mozdulni, ők meg az ülést akarták arrább tolni, kiemelték a párom. Utána következtem én. Lapra fektettek, kihúztak. Végre levegőhöz jutottam. Amikor betoltak a mentőbe és zötykölődve elindultak velem, teljesen kész voltam. Hiába tettek a stabil légágyba, vagy nem is tudom, mibe, fájt minden porcikám. De még így is magamnál voltam, amikor beszállítottak a balesetibe. Azért szoktam mondogatni, hogy valaki vigyázott ránk odaföntről, mert ekkora balesetet, ilyen súlyos törést megúszni nagy művészet volt. Az esés miatt a fejemen is csak piciny karcolások voltak, felületi sérülések, vágások.
Jó, jó, tudom, hogy úgy raktak össze, mint egy legót. De a szegycsont- és az orrtörés, a fül és a gerinc roncsolódása végződhetett volna másként is.
Bevittek a Péterfy Sándor utcai sürgősségire, felállították a pontos diagnózist. Levetkőztettek, levágták rólam a ruhát. Kérdeztem, hogy mi a helyzet a párommal. Nem feleltek, amitől persze rögtön összetojtam magam, mert a lány még mindig eszméletlenül feküdt a kórházi ágyon. Aztán filmszakadás. Leszedáltak, bevittek a sokktalanítóba, ott megszakadt a kép. A következő jelenetben már az intenzíven vagyok, próbálnak felkelteni, de akkor még nem operáltak meg. Őt már megműtötték, arra lettem figyelmes, hogy mellettem fekszik. Megnyugodtam, ezek szerint már rendben van. Akkor engem vittek el, életmentő műtétet hajtottak végre rajtam. Érdekes, nem rögtön operáltak meg, csak később. Gondolom, a jó vérre kellett várni. Zsolczai Sándor idegsebész műtött, vele volt Mózer Tibor idegsebész is. A legjobb kezekben lehettem. Egy 20-22 cm-es vágással feltárták a sérült részt, először a csigolya szilánkjait távolították el. Ezután öt pár csavarral két titán rudazatot építettek be, mert volt egy elferdült csigolya, és a háti 12-es csigolya is porrá őrlődött. Ami önmagában nem lett volna tragédia, mert az embernek harminchárom csigolyája van. Csakhogy nálam teljes gerincvelő-szakadást állapítottak meg. Ha nyomódik, marad valami esély, hogy visszatér belé az élet, de mivelhogy elszakadt, a helyzet reménytelennek bizonyult. Ez rögtön az első műtét során kiderült. Persze helyreállították a szegycsontomat, az orromat, visszavarrták a fülem is, aztán visszavittek az intenzívre.
Ott szembesültem az eléggé húzós ténnyel. Be voltam katéterezve, légzőgyakorlatokat kellett végeznem, mert összeesett a tüdőm. Gépi lélegeztetésen tartottak kilenc napon át, majd fölébresztettek, és akkor pillanthattam meg a családtagjaimat. Borzasztó élmény, amikor meglátod az édesanyádat, és tudod, hogy pár nap alatt 6-10 évet öregedett. Mindenki kivan, és miattad történt minden. Még én éreztem magam kellemetlenül, hiszen miattam készültek ki a családtagjaim, a barátaim. Volt egy éjszaka, amikor leperegtek előttem a baleset képei, brutális álom volt, szó szerint minden pontosan úgy történt, ahogyan a valóságban, lesodródtunk, felborultunk, hallottam a hangokat, láttam, hogyan szedtek ki a roncsból. Elkezdtem mély álomban káromkodni. Fölráztak az ügyeletesek, Kristóf, kelj fel, hahó! A gép is, gondolom, kezdett jelezni, heves szívverés, magas pulzus. Morfiumot kaptam, attól aztán elkábultam.
Hihetetlen, hogy az agy mit művel narkotikus állapotban. Az orvosok javasolták a szüleimnek és nekem is a pszichológust. Belementem, de nem ez volt a legjobb az egészben, hanem az, amikor csütörtökönként bejött a kórterembe egy pap beszélgetni. Tök boldog voltam, hogy tudunk dumálni. Meghallgatott, próbált tanácsokat adni. Úgy voltam vele, hogy az embernek ki kell adnia magából a gondolatait, ha nem ezt teszi, a gondjai elevenen felfalják. Elmondtam a pszichológusnak, hogy mi történt, meg hogy nem tudom, mi lesz. Huszonkilenc évesen kettészakad egy emberi élet, ott fekszem, mint egy törött bot, nem tudok mit kezdeni magammal. Annyi a kérdőjel a fejem fölött, mi lesz, hogy lesz, tudok-e gyereket nemzeni. Hihetetlen fájdalmaim voltak, nem akartak enyhülni. Elmondtam az álmaim. A lélekbúvár nem kérdezett, csak hallgatott. Azt mondtam neki, azzal, hogy kibeszélem magam, önmagamat gyógyítom. Olyanokat mondott, hogy adni kell magunknak időt, bla-bla-bla. Azt feleltem, jól van, az ember önmagát szeretné meggyógyítani, amikor kiadja magából a rosszat, és próbál felülkerekedni a pánikhelyzeten.”
Leave A Comment
You must be logged in to post a comment.