A gyerekkoromat templomokban és futballpályákon töltöttem, jártam iskolákba is, de az nem volt annyira érdekes. Jól emlékszem a szülőfalum templomára és nagyanyám intelmekbe csomagolt kommentárjaira, amiben pünkösd közeledtével gyakran szerepelt a kiáradás kifejezés. Bajban voltam ezzel, mert a kiáradásról nekem csak és kizárólag a tavaszi árvizek jutottak eszembe. Azért lehettek róla konkrét élményeim, mert a falunk határában folyt a Tisza.

Erre gondoltam nemrég, amikor Milánóban jártam. És benn a dómban az üvegablakok nézegetése közben felidéztem magamban azt is, hogy a kis falusi templomunk oldalhajójában volt egy nagy megfeszített Jézus, szemben vele pedig egy kisebb hajóban a betlehemi istálló a kisdeddel, amit a hívek takarékossági okokból nem bontottak el év közben. Így nézett egymásra a “húsvéti” meg a “karácsonyi” Jézus. A felnőtt áldozat, akinek kezét szögekkel verték át, meg a cuki kisded, akinek a szobrász göndör szőke fürtöket varázsolt a fejére.

Én pedig azt hittem, hogy a kisded apja látható a kereszten. Hol ide néztem, hol oda, és az “apátlan” árva látványa egyre inkább elszomorított.

A szentlélek “kiáradásával” annyi szerencsém azért mégiscsak volt, hogy magyarul ugyan egy ötéves gyerek nemigen tudott mit kezdeni a szakrális kifejezéssel, ellenben a pap besegített, mert többször megemlítette ezt az áradást latinul is: Spiritus Sancti. Amiről mondjuk általában nagyanyám spirituszfőzője jutott eszembe, amivel nyári reggeleken, hogy ne kelljen begyújtania a sparheltbe, teavizet forralt. Nem értettem pontosan a kifejezést, de alliterált és jól megnyomva szépen hangzott: Spiritus Sancti. Ami után már nem sokkal jött az, hogy a szentmise véget ért, mehetünk békével (haza), ahol az ünnepi asztalon ott várt bennünket nagyanyám parányi szaggatóval készült aranysárga nokedlije a megfelelő csirkepaprikással.

Tetszik-e Istennek?

Vannak további “kiáradásos” emlékeim is. A falunkból, Pélyről Ceglédre költözve a kismisén akadtak logisztikai teendőim Sasvári József plébános mellett, ministrálnom kellett, páran voltunk csak, de eléggé meg lettünk mozgatva, mert az atyánknak az volt az ideálja, hogy be kell dobni a gyerekeket a mélyvízbe. A csengetés és a tömjénfüst-eregetés közti üresjáratokban kérdezte meg például azt, hogy hányas lett a matekdogánk, amiről az volt az elve, hogy “négyes alatt nem ember az ember.” A deliktumot be is kellett mutatnunk. Megvizsgálta, hogy mely feladattípussal van “Isten tanulatlan, neveletlen barmainak” a legtöbb gondjuk, azokat kellett aztán a parókián beidegelni. A barmozás onnan jött, hogy hittanórán nagy pásztorbottal járt köztünk, akár Szent Miklós püspök (alacsony, gömbölyű kiadásban), nekünk pedig elkóborolt bárányokként (a nyáj, ugyebár) bégetnünk kellett. Négykézláb rohangáltunk a sekrestyében, és olykor ministrálás közben is bégettünk, mire azt mondta, Istennek nem tetsző dolog lenne, ha nyílt színen, a misén verne bennünket ezért fejbe, viszont ne higgyük, hogy Isten elnézi nekünk ezt a méltánytalanságot, úgyhogy később majd számolunk.

Jártam nemrég Milánó templomait, megcsodáltam a Santa Maria presso can Celso-t, a San Nazaro-t, a Szent Eufémia templomot, a Santa Maria della Grazie-be (az Utolsó vacsora miatt állnak itt sorban a turisták) csak azért nem jutottam be, mert későn jelentkeztem. A Santa Maria Incoronata megcsodálása után mentem a futball szentélyébe, a városszéli San Siro Stadionba, hogy ott megtekintsek (61 ezer ministráns társaságában) egy Róma-Internazionale futballmeccset. A végeredmény 1:1 lett, leírhatatlan élmény volt. Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráját nem láttam, de ha ezt elmulasztottam volna, nagyon sajnáltam volna.

A szünetben azon tűnődtem, hogy a mi duci plébánosunk mennyire, de mennyire élvezhette volna ezt a templomokkal és futballal dúsított milánói kirándulást. Rajongásig szerette ugyanis a focit. Egyszer éppen pünkösd előtt – a jó matematikai előmenetelünkre való tekintettel – vett nekünk ajándékba rugósfocit kis fém golyócskával, a hittanórák után, amikor kuglóffal és kakaóval múlattuk az időt, bele lehetett merülni a játékba, ő volt az aranycsapat, mi csak Uruguay, Argentína vagy Brazília bőrébe bújhattunk, amit azért annyira nem bántunk. – Legyünk Jézus Krisztus futballcsapata! – kiáltott fel egyszer az egyik osztálytársam, az az egy, aki velem együtt a harminchat fős általános iskolai osztályunkból hittanra mert járni (mert a hatvanas években valahogy nem volt olyan tülekedés a templomok előtt vasárnaponként, mint mostanában).

– Jól van – mondta gurgulázva nevető pásztorunk –, legyetek Jézus FC. Csak aztán ki ne kapjatok az aranycsapattól, mert az nagy szégyen lenne! De ti akartátok!

A helyi meccsekre nem mert kijárni a feljebbvalói miatt, ezért mindig végig kellett közvetítenünk, utólag, az izgalmas jelenetek beleszövésével, hogy mi történt a Ceglédi Vasutas-Pénzügyőr SC NB III-mas mérkőzésen, hogy rúgta a túlsúlyos Csontos a szabadrúgásgólt, hogy ment el a nádszálvékony szélső, Liptai a baloldalon, milyen volt a beívelés, hogy állnak pontokban a fiúk, ki vezeti a góllistát. – A futball Istennek tetsző dolog – mondogatta az atya, aki ceglédi pásztorkodása után a váci püspök titkárságán folytatta tevékenységét. Amikor nemrég Beer Miklós püspök Újpalotán járt, és egy erkölccsel kapcsolatos kerekasztal-beszélgetésen vett részt, rákérdeztem, találkoztak-e. Sajnos elkerülték egymást.

Templom a focipálya mögött

Amikor kialudtak a fények

– Istennek nem tetsző dolog a szerencsejáték – mondta egyszer hittanóra után gömbölyű tanítómesterünk –, de az orgona felújítása nem az. Ezért aztán átmentek a szemközti lottózóba, kitöltitek ezt a szelvényt, és szépen visszabégettek hozzám.

Gondosan felírta az öt számot, még azt is elmagyarázta, hogy öthetes legyen a szelvény, fizessünk, és folytassuk nyugodtan tovább a rugósfocizást.

Amikor nemrég kinnjártam a Budai II Stadionban, ahol nem voltak annyian, mint a San Siro-ban, a Kelen SC ellen 0:3-ra végződő meccs után hátat fordítottam, és ott magasodott előttem az esti sötétségben a rákospalotai Magyarok Nagyasszonya templom. Méltóságteljesen állott, le is fotóztam, meg tudom mutatni. Kavargott bennem a veszteség keserű érzése. Nem jó elbukni, miközben látni kell, hogy mindig vannak nálunk jobbak és ügyesebbek, akiknek az adott pillanatban jobban kijöhet a lépés. Kavarogtak bennem a friss milánói emlékek és beköszöntek emlékezetemben a gyerekkor egyre élesedő képei.

A kertemben lévő pünkösdirózsa-bokor például a nagyanyámra emlékeztet. Könnyezve vágtam le róla egy rózsaszín csokorba igyekvő vékony szálat, mely a sok eső miatt lehajlott a földre. Egy hete unokám született, Máténak hívják, ugyanúgy, mint a jó hírt hozó evangelistát, egykori rugósfocicsapatunk névadójának követőjét. Szép az idő, sok mindent jobban értek már, mint egykor, a Spiritus Sancti elhangzásakor. Azt hiszem, teljesen rendben van bennem ez a kiáradás.

Mindenkinek szép ünnepet! (PP, Rab László, 2019. június 8.)

Leave A Comment

You must be logged in to post a comment.