Gálvölgyi János ereje 74 évesen is töretlen

A magyar kultúra napjának keretei közt a Csokonai Művelődési és Rendezvény Ház színpadán a népszerű színész, Gálvölgyi János vendégeskedett, aki ezúttal a vejével, Kövesdi Péter újságíróval látogatott Rákospalotára, hogy közösen írott könyvüket, a Hivatásos rajongót népszerűsítsék.

Hangulatos, szórakoztató beszélgetést hallgathatott meg a szépszámú közönség, Gálvölgyi nagy formában volt, Kövesdi Péter pedig igen jól kérdezett. A poénokkal tűzdelt trécset kiegészítették olyan dokumentumokkal – fotókkal, videókkal –, amelyek beengedték a nézőt Gálvölgyi belső életébe. Az egykori autogramkérincélő kisgyerek vagy a parodistaként 1968-ban Ki Mit Tud-ot nyert aktor mutatkozott meg teljes természetességben, s a színésznek mindig voltak finom megjegyzései. „Hogy hívnak?” – kérdezte például a (régi) Nemzeti Színház közelében a nagy színész a kisfiútól, aki autogramért loholt utána. „Gálvölgyi János” – mondta a megszeppent gyermek, mire a színész letorkolta: „Az kit érdekel? Engem hogy hívnak?” Kibökte aztán a srác, hogy Rajz János, mire „Szabó bácsi” megenyhült, s be lehetett tőle zsebelni az autogramot.

gálvölgyi jánosA kicsiny füzetet, melyben az egykori színésznagyságok aláírásai láthatók, a később többek kollégájává avanzsált Gálvölgyi megőrizte, de szerencsés módon visszajutott hozzá olyan tiniként írott rajongói levele is (1965. április 11-én kelt), amelyet Márkus Lászlónak írt. Ebben az szerepelt, hogy ő is szeretne olyan lenni, mint a művész úr, és a nárcizmusáról hírhedt Márkus a levelet szerencsére eltette. Halála után a rokonok jelezték az egykori rajongónak, hogy érdekes relikviát találtak a hagyatékban.

A Márkust érintő poénok egyike volt, hogy amikor a híres színész megtudta, hogy valamely versenytársa Bécsbe utazik, nyomban telefonált a határőrségnek, hogy az illetőt szíveskedjenek Hegyeshalomnál lelőni. Márkus László egyébként 1985. december 30-án, a szilveszteri tévékabaré felvételén Gálvölgyi János karjaiban halt meg.

Gálvölgyi ügyelt az egykori hírességekkel kapcsolatos sztorik emberi oldalára, véletlenül sem emlékezett úgy, hogy a poén sértő volna, a gonosz kis történetek főszereplőinek kedves oldalát hangsúlyozta emlékeiben kutatva. Megbántásról, intimpistáskodásról szó sem lehet – többek között ettől volt jó a beszélgetés. Amelyet az újságíró Kövesdi Péter igazi manézsmesterként tartott kézben, nem engedte az elkalandozást, de azt is tudta, mikor kell hallgatnia, hogy véletlenül se akassza meg a hírességek hömpölygő áramában lépdelő vendégét, apósát. Azt is tudni kell, hogy ezeket a történeteket a családi asztal mellett – whiskyzgetés közben – már sokadszor végighallgatta. Emiatt született meg az ötlet, hogy végül megírják a Hivatásos rajongót.

Gálvölgyi első nagy fellépése amúgy nem a színpadon volt, hanem a templomban, ahol kényelmesen készülődött arra, hogy ő lesz az egyik ministráns a négy közül, majd ellesz valahogy a többi közt. De egy vasárnapi misén váratlanul egyedül maradt, s miután nem volt gyakorlata, a pap a latin közlendők között oda-odasúgta neki, „most csengess”, aztán hogy „kettőt rázzál, légy szíves”, „hozd ide a könyvet, de el ne ess vele, az isten áldjon meg”. „A misét lehoztuk” – mondta Gálvölgyi. „Nagy siker volt, bár nem tapsoltak vissza. Amikor kijöttem a sekrestyéből, azt képzeltem, a hívek majd mondják, ott az a srác, hogy rázta a csengőt! Nem így történt persze.”

gálvölgyi jánosHogy aztán otthon, a konyhában eljátszotta a nagymisét, csak ráadás. Egy madzagra kötött vadgesztenye volt a mikrofon, abba beszélt a „pap”, s miután Gálvölgyi mama ápolónő volt, hozott a gyereknek ostyákat a kórházból, amelyeket az alkalmi plébános széttört, s minden résbe bedugva meggyóntatta a képzeletbeli sokaságot. Így, leírva is érdekes, de ahogy Gálvölgyi mesélte, sokkal érdekfeszítőbb volt.

A Ki mit tud döntőjében Karinthy Így írtok ti színészhangokon előadott paródiájával aratott diadalt, a tévé jóvoltából országos hírű szereplő lett, utána körbehaknizta az országot. Most is egészen elképesztő, ahogy a színészlegendákat – Latinovits Zoltánt, Feleki Kamillt, Márkus Lászlót, Rajz Jánost és másokat – utánozza. A beszélgetés során felidézték a ma már nem feltétlenül ismert figurákat, köztük a kor népszerű kritikusát, Abody Bélát, aki irgalmatlanul ismert és szerepeltetett tévésztár volt. „Nem tudtam állva utánozni” – mondta Gálvölgyi.

„A tévések utáltak érte, hogy ülök, mert csak ülve voltam képes karikírozni. Még a döntőbe is hozták utánam a karosszéket. Később aztán ment már állva is.”

Volt-e olyan, aki megsértődött azért, mert utánozta? – tette fel a kérdést Kövesdi. Akadtak néhányan, de nem sokan. „Ajtay Andor, akivel soha nem találkoztam – mesélte a színész –, az ismerőse ismerősén keresztül üzent, hogy szétrúgja a hátsómat. A többiekkel, köztük Latinovitscsal is, jó barátságba tudtam keveredni. Ő az, akit Marlon Brando Jack Nicholson szintjén kezeltem, olyan nagy színésznek tartottam.

gálvölgyi jánosA könyv azért született, hogy az idősebb korosztályok által jól ismert egykori figurákról megemlékezzenek. Szerepel köztük Kazimir Károly színházrendező is, aki Gálvölgyit a Ki mit tud után a Thália Színházban felkarolta. Huszonöt éven át játszott ott, voltak fontos szerepei, a rendező „későn érő fajtának” nevezte (ami kissé idegesítette), de tény, hogy a siker mulandó, az emberek már akkor is hamar felejtettek. Amikor az első lánya született, a szülésznő megkérdezte a nevét, mondta, Gálvölgyi János, mire a nővér: „Ezen a néven?” Nem úgy van tehát, hogy valaki megnyeri a Ki mit tudot, s élete végéig tart a siker. Ekkor fogadta meg, hogy lesz egy második gyereke is (ő lett Kövesdi úr neje), és ha akkor se tudják, hogy kicsoda Gálvölgyi János, abbahagyja a pályát.

A jelek szerint akkor már nem történt gikszer.

A főiskolán Nádasdy Kálmán rektor (a nyelvész és fordító Nádasdy Ádám apja) fogalmazta meg a színészeknek, hogy ehhez a pályához 90 százalék szerencse és 10 százalék tehetség kell. „Kétségtelen, hogy meg kell tudni ragadni a szerencsét. Az én szerencsém az volt, hogy egy kolléga megbetegedett, s egy hét alatt be kellett ugranom a főszerepre. A rendező azt mondta, maga eddig tizedes volt, innentől tábornok. De egyszer a szilveszteri kabaréban is kimaradt egy műsor, támadt egy tízperces lyuk, És Buzáné Fábri Éva, az Önök kérték szerkesztője felhívott, és megkérdezte, „mondja, Jánoskám, tud még maga utánozni?” – jegyezte meg Gálvölgyi. Így történt, hogy egyik vidám műsorból mentem a másikba. És nem kellett abbahagynom a pályát. Akkor ragadtam meg újra a szerencsémet, amikor Rátonyi Róbert hazajött Amerikából, s elkezdtünk együtt játszani.”

gálvölgyi jánosA táncoskomikusról Gálvölgyi felsőfokban beszélt, nagyszerű ember volt. Egyszer Izraelben léptek fel, s baromi meleg volt, de a légkondit a rabbi kérésére lekapcsolták, mert fázott. Emberünkről folyt a víz, Rátonyi viszont csontszárazon jött le a színpadról három és fél óra ugrándozás után. „Te, Robi, hogy lehet az, hogy nem izzadsz? – kérdezte az előadás Janija. – Elhatároztam, nem izzadok, és akkor én nem izzadok – intézte el a dolgot a maga filozofikus módján a színész. Aki amúgy mindent tudott a szakmáról, társát például megtanította meghajolni, mert látta, hogy azzal gondjai vannak. „A nézők nem akkor tapsolnak, amikor ők akarnak, hanem amikor én akarom – mondta Rátonyi, s jöhetett a lecke. Melynek lényege, hogy meghajlás közben ki kell élvezni a tapsot, csodálkozni kell azon, hogy nem akarják a rajongók az ünneplést abbahagyni. A meghajláslecke után húsz éven át játszottak együtt, és emlékszünk az öreg Rátonyira, aki drámai szerepekben is atombiztos volt. Tényleg sokat lehetett tőle tanulni.

Szóba került még Gálvölgyi bohócmániája. Imádja a cirkuszt és tiszteli a bohócokat, akiknek két-három percük van arra, hogy megragadják a néző figyelmét; egy színésznek két-három óra is jut a királydrámában, hogy hitelességét igazolja, a bohóc előtt ekkora lehetőség nem adódik.

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről folyt a beszélgetés, amikor a végéhez értünk. Hallgatva az anekdotázó Gálvölgyit, a precíz kérdéseket feltevő Kövesdit, az volt az ember érzése, hogy szívesen maradna még, kár, hogy berekesztették a mesét.

A beszélgetős színházi est után a főszereplők dedikálták közös könyvüket. A 74 éves Gálvölgyi ereje töretlen, mesélőkedve nem apadt el, a mű azt igazolja, hogy volt értelme összeterelni a hosszú pálya közhelyektől mentes, izgalmas pillanatait. Tényleg kár lett volna érte, ha idő előtt felhagyott volna a színészettel.

FOTÓ: Gordon Eszter

Comments are closed.