Ez egy különleges – és különlegesen veszélyes – faj, egyedei a szülővé válással alakulnak ki. A gyermek közösségbe kerülésével, szocializálódásával párhuzamosan fejlődnek ki az anyatigris példányok, esetenként – sajnálatosan – túlságosan nagyra.
Fotó: XV Média, Nagy Botond
Amíg anyai ösztönnek tudjuk nevezni, hogy meg akarjuk védeni gyermekünket, addig minden oké. Teljességgel érthető, ha legféltettebb kincsünket meg szeretnénk óvni minden bajtól, fájdalomtól, csalódástól, konfliktustól, hogy azt akarjuk, neki könnyebb legyen, mint nekünk volt egykor, de… Azért mindennek van határa, és sok mindennek, ami esetleg az adott szituációban negatívan érinti őt, még értelme, haszna is.
Ha egy gyerek soha nem mászhat fel a fára, mondván, leeshet, vagy ha azt halljuk, összeveszett/verekedett az oviban/suliban Pistivel, és mi másnap csípőre tett kézzel várjuk Pistit az intézmény kapujában, hogy jól leteremtsük, mindazzal semmi mást nem érünk el, mint egy szorongó, a konfliktushelyzetet megoldani nem tudó felnőttet nevelünk belőle.
Tényleg ezt akarjuk? Persze, rossz látni, ha a gyerek megüti magát, ha szenved, de ezekből tanul. Legközelebb óvatosabban mászik a fára, kikerüli Pistit vagy megtanulja megvédeni magát.
És persze vannak olyan helyzetek, amikor annyira elfajulnak a dolgok, hogy elkerülhetetlen a beavatkozás. Ahhoz azonban, hogy tudjuk, mikor kell tennünk valamit és mikor kell ráhagynunk a gyerekre a helyzet megoldását, szükség van a józan észre. Ami az anyatigrisek egyik nem jellemző tulajdonsága. A jó hír, hogy mint minden, ez is fejleszthető…
Comments are closed.
