Tegnap ideiglenesen áttettük székhelyünket a Kis-Duna-parti faházunkba. Megérkezés után Anya póktalanított, poloskátlanított, kipakolt. Gyermek eközben a táblagépét bújta. Miután Anya bent végzett, elindult a kertbe, hiszen, lévén egy hatalmas tölgyfák között megbújó telekről van szó, ott is volt bőven teendő. Menet közben megjegyezte: „Kisfiam, ha így folytatod, két nap múlva elfogy a mobilkeret”. „De akkor mit csináljak???” Anya felvetette, például segíthetne kapirgálni a kertben. Gyermek kelletlenül kibattyogott Anya után, aztán 10 perc múlva beleesett a kerti munka okozta zen állapotba. Egyszer csak azt vették észre, hogy eltelt másfél óra közös és örömteli munkával, a kert pedig megszabadult a kisebb-nagyobb faágaktól, levelektől és a tölgyek rengeteg gubóitól.
Munka után jött a jól megérdemelt pihenés, a barátokkal és kutyával irány a stég. Bunkert építettek a nádasban, szörfdeszkán próbáltak egyensúlyozni, ugráltak a vízbe, órákon át pancsoltak a Dunában, halászhálóval apró halakat fogtak, amiknek nevet adtak. Amikor ezt megunták, biciklire pattantak, menet közben a parti ösvényen csigákat mentettek (azaz általuk biztonságosabbnak vélt helyre helyezték át őket az útról), kikerekeztek a „határba” szénát szedni a tyúkoknak (mert a barátoknak még ilyenek is vannak), majd elmentek megetetni őket.
Gyermek este 8-kor, holtfáradtan esett be a kertkapun, alaposan lecsutakolta magát, felfalt egy férfiembernyi adag vacsorát, majd beájult az ágyba, és aludt 11 órát. Táblagépről azóta sem kérdezett. És ez még csak az első nap volt!
Comments are closed.
