Sebész, aki színházból jön a műtőbe, és időnként vissza is megy oda. Ő dr. Ember Tibor, a Rákos úti szakrendelő főorvosa. Idén a kerület díszpolgára lett.
– Számított rá, hogy díszpolgár lesz?
– Talán tíz éve kaptam a Palota Érdemérmet, akkor az ismerőseim azt kérdezték, hogy „na, akkor díszpolgár lettél?” Mondtam, dehogyis, ez nem az…
– Akkor most biztosan elégedettek, hogy ez is megvan. Na és ön?
– Ez hasonló kérdés, minthogy a Kossuth-díjra számít-e egy művész. Természetesen az ember mindig reméli, hogy elismerik a munkáját. Legbelül nyilván gondoltam rá, főleg most, hogy elmentem nyugdíjba. Talán ez is számított egy kicsit.
– A színház mai napig része az életének. Hogyhogy nem főállású színész lett inkább?
– Gyerekkoromtól táncoltam, és sokáig úgy tűnt, profi néptáncos leszek – már a Budapest Néptáncegyütteshez és a Rockszínházhoz is megvolt a lehetőségem. Aztán az utolsó gimnazista évemben úgy döntöttem: inkább orvos leszek. De mindig több dolog vonzott, és amikor a Magyarországi Szerb Színház megalakult, oda olyan embereket kerestek, akik tudnak szerbül, és a színpad sem idegen tőlük. Így kerültem be. Eleinte nem gondoltam, hogy valaha meg fogok szólalni a színpadon – a táncos többnyire némán táncol –, de végül is megtörtént. Ez 1994-ben volt, azóta eltelt több mint harminc év.
– Nem mondják a páciensei, hogy „doktor úr, maga komoly ember, ne ugráljon a színpadon”?
– Egyetlen páciens sem mondta még. A kollégáim is régóta ismernek, tudják, milyen vagyok. Nem az a tipikus orvos: ha kell, énekelek a pácienssel, ha kell, elkezdek táncolni vele. Ez valahol feloldása is a fehér köpenyes feszengésnek.
– Honnan ez a rengeteg energia ennyi év után is?
– Őszintén? Azért egy kicsit már megkopott. Régebben öt-hat munkahelyem volt egyszerre, most már lényegében csak kettő maradt: a szakrendelő és a Szerb Színház. Régen még a Doktorock zenekarban is doboltam, ez még a traumatológus időszakomra esik. Az Országos Traumatológiai Intézetben kezdtem 1984-ben, ’89-ig ott dolgoztam. És pont a néptánc miatt nem tudtam akkor szakvizsgázni – Manninger professzor úr azt mondta, „ha elmész táncolni, ne is gyere vissza szakvizsgára”.
– De csak lett szakvizsga…
– Persze, később, amikor Újpestre kerültem. Innen datálódik a Palotához való kötődésem is. A 4. és 15. kerület régen közös ügyeleti körzet volt, és Palota az újpesti orvosokhoz tartozott. ’99-ben, miután gerincműtétem volt, és nem tudtam annyit állni a műtőben, ráadásul nagyon ment a színház, kijöttem a szakrendelőbe. Azóta itt vagyok szakorvos-sebészként.
– Rock and roll az orvosi pálya?
– Nem, abszolút nem. Persze, az orvosok nagy része kötődik valamilyen művészethez – zenél, fest, énekel, kórusba jár. Ez levezetés is lehet. Sokszor elgondolkodtam, mi lett volna, ha profi színész leszek. De nagy marhaság lett volna otthagyni az orvosi pályát.
– Viszont ez nem családbarát szakma. Hogy tudta összeegyeztetni a magánélettel?
– Négy gyermekem van, három fiú és egy lány. Két házasságból. Mindegyikükben benne van a művészet: zenélnek, énekelnek, színpadon állnak. A feleségem is a Szerb Színházban játszik, gyönyörű hangja van, együtt is táncoltunk. Az első feleségem orvos, neuropszichiáter, de zongorázott. is. Szóval ez az egész valahogy körbeéri az egész családot. És valóban, a színpad és a műtő hasonló szakmák, nincs hétvége, nincs karácsony.
– A fia, Márk színművész, a lánya, Léna színművészetire jár. Próbálta őket lebeszélni?
– Igen, mindkettőt. Tudtam, milyen nehéz szakma, mennyi lemondással jár. De hiába, ebbe nőttek bele. A fiam már kisbabaként színházban volt, a lányom meg a Bihari Néptáncegyüttesben kezdett. A színészet szép, de kíméletlen. Főleg a nőknek nehezebb, kevesebb szerep, kevesebb lehetőség.
– Ha már lehetőségek: önnek mit jelent Palotán dolgozni?
– Itt mindenki ismer, a portástól az utolsó nővérig. Ez nekem nagyon sokat jelent. Hiába dolgoztam a Honvédkórházban is, ott senkit sem ismertem igazán. Itt viszont közösség van – és ez többet ér mindennél. Olyan is előfordul, hogy az áruház polcai között kérnek tőlem vizsgálatot, még a büfében is megtalálnak. Már viccelek is, hogy keresek egy szekrényt, amibe el tudok bújni, de sajnos nincs akkora, amibe beleférnék.
Comments are closed.
