„Régen minden apróságon rágódtam. Most már tudom, hogy ez nem egyéni sport. Az előadás soha nem egy ember műve, hanem sokaké!” – mondta a TIZEN5-nek Mucsi Zoltán, aki december 3-án érkezik a Csokonai Rendezvényházba, hogy az ANNO keretében előadja az Egy életem című önéletrajzi stand-up műsorát.
– Az ajánló poszteren egy elhervadt virágot tart a kezében. Ez mit jelent?
– Semmit, ez egy ember egy ilyen virággal.
– Mégis hervadt, pedig önt sokan a humorhoz kötik, és most önéletrajzi stand-up estről van szó.
– Sok humor van benne. Legalábbis van benne humor is. Most nyilván bele lehet magyarázni, hogy miért hervadt, mit szimbolizál – de ez nem több egy képnél.
– Semmi hiányérzet?
– Semmiféle. Negyvenhat éve vagyok a pályán, abból jó pár évtizedet színházban, másik részét filmben, tévében, most meg itt ez az estem. Az emberek is különböző oldalról ismernek. Van, aki a filmjeimből, van, aki a sorozatokból, megint más csak a netes részletekből – YouTube, Facebook, ilyenek… És ez rendben van így.
– Nem zavarja, ha sokan csak egy szeletét látják a munkásságának?
– Egyáltalán nem. Azt ismerik, amit ismernek, az is én vagyok. A nyilvánosságra az tartozik, ami a színpadon vagy filmen van. Jó, hogy a többi az enyém.
– Az Egy életem leírásában az áll: a magánéletéről és a családjáról is mesél majd, hiszen nélkülük nem lenne teljes az élete.
– Amennyit lehet. Azért ez nem teljes feltárulkozás, mert ha az lenne, akkor nem másfél, hanem 27 óra lenne. Szerintem azt kevesen ülnék végig.
– Gyakran hallani, hogy a színészeknek nincs normális magánéletük.
– Sok tekintetben más életük van. De nem csak ez a szakma olyan, ami bele tud nyúlni az ember életébe. Van, aki éppúgy túldolgozza magát egy irodában, gyárban vagy bárhol. Csak a miénk látványosabb, mert a közönség előtt történik.
– A pályatársaihoz képest önnek hogyan sikerült jobban egyensúlyt találni?
– Nem tudom, mások életébe nem látok bele ennyire. Komoly felmérést kellene csinálni, hogy ki hogy áll. De azért vannak rajtam kívül is, akiknek van családjuk, és közben csinálják a pályát.
– Egyszer úgy fogalmazott: fiatalon megette a színház. Hogyan tartja fenn ezt a szerelmet?
– Negyven éve próbáljuk eloltani a lángot, de hát nem sikerült. Annyira elvitt, hogy minden időmet, figyelmemet lekötötte. A színház – meg úgy általában az alkotás – olyan, hogy ha belekerülsz, ott maradsz. Ha tudnám, hogy lehetett volna másképp csinálni, akkor sikerült is volna. De hát nem tudom.
– Volt olyan szerep, amivel egyszerűen nem tudott mit kezdeni?
– Minden színésznek van ilyen. Van, amit könnyen megfogsz, és van, amit nem. Ilyenkor sokat kell próbálni, vitázni, újra nekifutni. De már nem őrlöm magam hónapokig, mint régen. A cél, hogy jó legyen a munka.
– És ha mégsem sikerül úgy, ahogy szeretné?
– Akkor jön a következő. Ez csapatjáték. A színház, a film, mind az. Ha négy ember dolgozik együtt, az már csapat. És ha valaki hibázik, azt megbeszéljük. Olyan nincs, hogy valaki önkényesen elrontja a közös munkát.
– Ma is izgul előadás előtt?
– A drukk nem múlik el, csak másképp jelenik meg. Ami régen görcs lehetett, ma inkább izgalom. Az ember megtanulja kezelni, legalábbis elviselni.
– Kevésbé ostorozza magát, mint régen?
– Régen minden apróságon rágódtam. Most már tudom: ez nem egyéni sport. Egy előadás soha nem egy ember műve, hanem sokaké.
– Mintha lenne egy vita arról, hogy a színésznek erős személyiségnek kell-e lennie a színpadon, vagy inkább hajlíthatónak lenni és átlényegülni. Melyikben hisz?
– Mindig a középútban. Ez alkat kérdése. Van, aki erős személyiségként viszi a szerepeit, van, aki inkább oldhatóbb, hajlékonyabb. De szerintem mindkettőből kell valamennyi. A színházban az a jó, ha a keretek között szabad vagy.
– Ön például szelíd emberként írja le magát, miközben ismert figurái – például Tóth János – káromkodnak, dühöngenek.
– Hát igen, de az nem én vagyok. Az egy figura. A színész mindig a saját személyiségéből építkezik, de a szerep nem azonos vele. Az író, a rendező meg én hozzuk létre a figurát. Aztán a közönség hozzáteszi a saját tapasztalatát, és felismeri benne a szomszédját, a főnökét, az anyósát. És ettől működik.
– Az önéletrajzi könyvében mondott olyasmit, hogy színészként mindig be tud zárni valamit egy szekrénybe, aztán a szerep kedvéért lehet nyitogatni ezt a szekrényt.
– De ez nem azt jelenti, hogy királyt kell ölni, ahhoz, hogy III. Richárdot játssz. A tapasztalat és az emlékek mellett fantázia és megfigyelés – ezekből dolgozunk. A jó színész nem a saját életét játssza el, hanem megérti másét.
– A színházról viszont sokan mondják, hogy az diktatúra, nem demokrácia.
– Szerintem inkább piramis. A csúcson ott a rendező, mert neki kell összefogni az egészet. De ez nem hatalmi kérdés, hanem felelősség. Egy jó rendező figyel, meghallgat, vitázik, de a végén neki kell dönteni, különben szétesik minden.
– Ez a fegyelem mennyire jellemző ma?
– Szerintem megvan. A színház fegyelmezett munka. Ott nincs olyan, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Persze, előfordul, hogy valaki eltér, improvizál, vagy épp magát akarja mutogatni, de az szóvá van téve. A próbákon, megbeszéléseken ez kiderül. A színház nem anarchia.
– Követi még a politikát?
– Muszáj, mert belenyúl az életünkbe. De nem szeretem. Nem lehet kikerülni, de nem ez foglalkoztat.
– Sok vita van arról is, hogy a színház mennyire legyen politikus.
– A művésznek nem kell politikailag állást foglalni, a felelőssége az, hogy emberi kérdéseket vizsgáljon, amelyek túlmutatnak a pártpolitikán. Ugyanakkor a társadalmi valóságot kell, hogy lássa. A társadalmi reflexió fontos. Ma Magyarországon nem az a kérdés, hogy lehet-e politikus a színház, hanem az, hogyan tud szabadon működni egy politikailag telített közegben.
– Idegesíti, hogy minden kijelentést, sőt sokszor előadásokat is azonnal valamilyen oldalhoz kötnek? Akár olyat is, amelyben ön szerepel?
– Zavar, de ez van. Én nem szeretek harcolni. Van véleményem, amit vállalok is, de nem megyek bele háborúkba. Felnőtt emberek vagyunk, lehetne normálisan is beszélni. Csak hát ehhez olyan közeg kéne, ami ezt lehetővé teszi. Nem mindenhol ilyen. Svájcban például nem ez a hangulat.
– Ha tavasszal úgy alakul, hogy változás lesz az országban, hogyan látja a kultúra jövendő helyzetét?
– Nem túl optimistán. Nem hiszem, hogy a közeljövőben szívlapáttal fogják a pénzt dobálni a kultúrába.
– Sosem érezte úgy, hogy önnek is bele kéne szólni?
– Nem az én dolgom. Van elég ember, aki próbál tenni valamit. Én megcsinálom, amihez értek. Ez a munkám. Sok baj az országban pont abból van, hogy valaki nem azt csinálja, amit kellene. Egyébként erről szól egy csomó darab is.
– Pesszimistán beszél.
– A politikáról nagyon.
– Előfordulhat, hogy még reménytelibb lesz?
– Attól függ. Ha esetleg még 3-400 évig élek, és ha addig lesz Föld, reményeim szerint talán jobb lesz rajta élni.
– Jövőre ugye választások lesznek…
– Nem indulok. De komolyra fordítva a szót: a politikát így látom, de más az élet és a színház. Ezeket pedig továbbra is érdemes csinálni.
Comments are closed.
