Önéletrajzi regény a 80-as évek Újpalotájától napjaink Belvárosáig
Milyen volt a rendszerváltás körüli idők Újpalotája? Milyen volt itt felnőni? Hogyan született ebből irodalmi karrier? – ezekről a kérdésekről beszélgettünk Tolvaj Zoltán Magyar Művészeti Akadémia-ösztöndíjas költővel, íróval, műfordítóval, aki a személyes emlékein túl betekintést enged a kerületben játszódó regényébe is.
Mikor és hogyan indult a kapcsolatod a kerülettel?
Az egész kamaszkorom ide kötődik, pedig szigorú értelemben nem is vagyok 15. kerületi! A Szentmihályi út melletti kiserdő, a Páskomliget végénél lakom ma is. Ide jött fel apám a hetvenes években a Jászságból fészket építeni. Még vadiúj volt a lakótelep, ahol nagynéném volt a Prime Fit konditerem helyén lévő Csemege üzletvezetőnője. Kiskoromban rettegtem a Vásárcsarnok brutalista monstrumától, a CASCO-víztoronytól. Azt hittem, szörnyek laknak benne. Ma már tudom, hogy nincs ott semmi ijesztő, csak Krnács Ágota képzőművész műteremlakása. Első emlékem is a XV. kerülethez kötődik: itt vonszoltak fel szánkóval a legendás Szánkódomb tetejére…
Amikor még volt hó…
Igen, akkoriban még hébe-hóba létezett a víznek egy sajátos halmazállapota, amit hónak neveznek. Úgy két-három évesen egy trón alakú piros vasszánkón tolt az apám. Ezt a homályos emléket később megírtam versben: „piros szánom hege a szikrázó havon” – olyan nyomot húzott maga után a szánkó, mintha véres sebet ejtene a szűz porhóba.
Szóval irodalmi pályafutásod kezdete a kerületnek köszönhető!
És még mennyi minden! A Pajtás étterem csigafolyosóján tanultam a fél lakóteleppel együtt BMX-ezni. A kiserdőben zajlott a bandázás, piócafogás és fürdés a Szilas-patakban. Spéci Simson mocikkal repesztettünk a határban. Később volt itt egy meghatározó biliárdos korszakom. A Pólus Centerben létezett egy „mini Las Vegas”, amit Western Citynek hívtak. Ott üzemelt Budapest egyik legkúlabb szalonja, az Interpool biliárdterem. Ott oktatta a sportot a többszörös magyar bajnok, Habó Alex. Hozzá jártam évekig gyakorolni, még leigazolt versenyző is voltam. Mindezt azért, hogy revansot vegyek egy óbudai haveromon, aki korábban megalázó vereséget mért rám a Komjádi uszoda alagsorában! (nevet). Ebben a palotai biliárdteremben váltam felnőtté, itt dolgoztam fel életem első szerelmi bánatát, itt lógtam el az egyetemi vizsgákat. Török kamionosokkal hazardíroztam alkonyattól pirkadatig. Élénken él bennem az egykori rákospalotai lengyelpiac hangulata is. Mindenki oda járt ruppótlan holmikért; egy magamfajta prolinak ez volt a helyi alternatíva a „Bécsbe kiugrás” helyett. Tizenhárom évesen felpattantam Csepel bringámra, és – az épp zajló taxiblokád idején! – elsuhantam az Erdőkerülő út és a temető mellett, ahol ma már a családom nagy része nyugszik, hogy végül eljussak a Szárnyas Fejvadász című film hangulatát idéző, kaotikus piacra, ahol megvettem életem első Paradise Lost, Slayer és Metallica kazettáit. Egy rém ocsmány military télikabátban feszítettem a bicajon, és amikor át akartam kelni a taxisblokádon, ők röhögve intettek: „Fáradjon át nyugodtan, Schwarzkopf tábornok!”
Később hogyan alakult az irodalom és a lakóhelyed kölcsönhatása?
Tulajdonképpen a zenének köszönhetem, hogy kifejlődött bennem egyfajta dallamos íráskészség. A Vásárcsarnok fölött, a Kontyfa utcában lakott az első gitártanárom. Vele tanulmányoztuk hallás alapján Al Di Meolát, Yngwie Malmsteent és Bachot. Íróasztalán egymás mellett hevert a Playboy, Nietzsche Zarathusztrája és a Katolikus Egyház Katekizmusa. Ezerrel toltuk a parasztmetált. Néha átruccantunk Perbálra egy garázsban zenélni, hiszen Fáraó volt a legendás Land of Charon nevű goth metál banda szólógitárosa. Ezt a sztorit pár éve megírtam egy novellában, ami online olvasható Neutrínók címen.
Bach és „parasztmetál”?
Bizony! Sőt Szécsi Pál és Faith No More, Händel és Pantera! Kedvelem a szélsőségeket. De komolyra fordítva: első találkozásom a kortárs – élő – irodalommal is a kerülethez kötődik. Rendszerváltás előtt pár évig Brazíliában éltünk, ahol apám kétkezi munkásként melózott. Miután hazajöttünk, megpróbált portugáltanárt keresni, hogy ne felejtsem el a dajkanyelvem, de csak spanyoltanárt talált a környéken lakó Oravecz Jani bácsi személyében, aki a mexikói mulatós zene és Cervantes nyelvének kiváló ismerője. Általa ismertem meg első költő cimborámat, a fiát, Oravecz Pétert, akinek 17 évesen már volt önálló verseskötete.
Ez motivációként hatott rád?
Pedro lett a példaképem írásban és gitározásban. Neki mutattam meg első verseimet a Kőrakás parkban egy pingpongasztalon. Kábé tíz oldal átolvasása után aláhúzott benne egy sort. „Ezt dobjam ki?” – kérdeztem naivan. „Ezt tartsd meg!” – dörmögte. Aki egy ilyen kritikán nem sértődik meg, abból talán egyszer még jó költő is lehet.
De ekkor te már lírát olvastál?
Persze. A gimiben József Attilát faltam, és Ginsberget. De az irodalomórákat korábban is szerettem. Ezt a magyartanáromnak, néhai Méhész Jóska bácsinak köszönhetem, aki egy igazi zenbuddhista hippi fazon volt. Hosszú fekete hajjal, szakadt farmerban és kockás ingben járt tanítani. Úgy kezdte az irodalomórát, hogy csukjuk be a tankönyvet, azután a Kozmosz és az ember léptékeiről kezdett el hadoválni. Nem is az irodalmat szerettette meg velem, hanem adott egy összemberi, humanista nézőpontot, egyfajta „antropikus” világnézetet, amivel azóta is szemlélem a világot, és szerves része az irodalmi és hétköznapi perszónámnak.
Sokat beszéltél a kerülethez fűződő kapcsolatodról, és ha jól tudom, a jelenben és a jövőben is nagy kölcsönhatásban vagy a „hely szellemével”.
Ami azt illeti, nemrég fejeztem be első, önéletrajzi regényem. A szövegek jelentős mértékben kötődnek a kerülethez, Újpalotához és Rákosszentmihályhoz. Már a címe is – konkrét és átvitt értelemben – erre utal: Erdőkerülők. A címadó fejezet elérhető online. Az Interpool biliárdszalon jellegzetes figuráinak állítottam szatirikus, de kedves emléket.
Erdőkerülők? Gondolom, az utca miatt…
Bizony. Gyerekkorom fent említett mikrokörnyezete máig erős inspiráció. De a cím talán azt is sugallja, hogy a szerző egyszerre akar kiutat találni az erdő sűrűjéből, miközben valahol fél belépni oda, mint Dante főhőse a purgatóriumba.
Akkor mit lehet tudni, hány évet fog át a regény? 4-5?
4-5? Hát legalább 30! (nevet) Majdnem az egész életemet átfogja a cselekmény, amely tulajdonképpen nem követ semmiféle klasszikus narratívát. Inkább nevezném posztmodern szövegfolyamnak, amit egy enyhén borderline személyiségű Esti Kornél barokkos agymenései töltenek ki. A 80-as évek Újpalotájától napjaink Belvárosáig sokféle környezetet felölelnek ezek a szövegek. Ha minden jól alakul, jövő tavaszra megjelenik könyv formájában. Igyekeztem belesűríteni az életem „lírai vakfoltjait”, kerületünk sajátos atmoszféráját, a vérre menő pókerpartikat, a bolygófizikával és metafizikával tarkított, velős és profán „templomi” áhítatot, amit a Pólus Centerben lévő Interpool szalon nyújtott egykor nekem a Köztemető és az Irinyi laktanya tőszomszédságában, ahová talán ma is elbringázok majd, hogy meglátogassam egy régi, tankvezető cimborámat, Ripley hadnagyot, aki a laktanya egyik körlete mögött stikában friss chilipaprikát termeszt.
Locker Dávid
Comments are closed.