Lakner Zoltán politológus az elveszett illúziókról
A 21. században sokszor garantáltnak vesszük, hogy ma mindenki mindenről beszélhet. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy van miért hátradőlni. Erre emlékeztet májusban a sajtószabadság világnapja. Lakner Zoltán politológust, a Jelen hetilap főszerkesztőjét a hazai közállapotokon és a közelgő választásokon túl arról is kérdeztük: mi az igazság, ki hallgat el kit, hiszen a Fidesz és az ellenzék is azzal kampányol, hogy elhallgatják őket.
Létezik ma bárhol a világon valódi sajtószabadság? Nem önmagában ellentétes ez a politikus szakmával?
Én ezekben a mindent relativizálni igyekvő időkben is híve volnék annak, hogy igenis ragaszkodjunk néhány alapértékhez. Netán legyünk büszkék rájuk. A médiát mindig is próbálta a pénz és a hatalom befolyásolni, de szerintem ma gyakran sokkal átláthatóbb, ahogy politikusok és a cégek ezzel kísérleteznek. A médiavállalkozásoknak persze üzleti érdekeik vannak, és talán nem közvetlen kifizetésért, de kattintás- és eladásszámért cserébe olykor félretesznek szakmai és etikai alapelveket. Ettől függetlenül azt gondolom, sokan ilyen körülmények között is becsületesen tartják a frontot.
A politikusokat hibázathatjuk? Nyilván az az érdekük, hogy minél több helyre eljussanak, az ellenfeleik pedig minél kevesebbre.
Nem hiszem, hogy a politikusok sokat változtak volna. Balzac egyik regénye, az Elveszett illúziók – márpedig az az 1820-as években játszódik – nagyrészt pontosan arról szól, hogyan próbálja irányítani a sajtót a pénztőke és a politikai hatalom. Éppenséggel az a demokrácia egyik lényeges eleme, hogy a politikus pontosan tudja, hogy ez valamiképp majd kiderül, ezért inkább meg se próbálja. Ha nincs demokrácia, akkor nincs ilyen korlát.
Újságíróként ezek saját tapasztalatok is?
Én most egy olyan szerkesztőség tagja vagyok, amelynek nagy része a 168 Órától jött el. Azért álltunk fel, mert egy idő után bizonyos témák tiltólistán voltak, a tulajdonos részéről anyagi kivéreztetés kezdődött, ilyen körülmények között pedig a munka nem volt elvégezhető azon a módon, ahogyan ezt helyesnek tartottuk. A Népszabadság bedarálása, az Origo és az Index átállítása is mutatja, hogy erre nemcsak egy-két ember mehet rá, hanem komplett szerkesztőségek is.
A kormány sajtó elleni húzásai – például Szuverenitásvédelmi Hivatal, dollárbaloldalozás –valódi veszélyt jelentenek?
Egyelőre nincs szankció, de én úgy látom ezt a hivatalt, mint azt a bizonyos csehovi fegyvert a színpadon, amiről tudjuk, hogy a darab egy pontján el fog sülni, ha egyszer ott van. Semmiből nem áll egy éjféli kormányrendelettel kiegészíteni a hivatal hatásköreit. Az sem olyan kellemes dolog, ha az embert magához hívatja a Nemzetbiztonsági Bizottság, vagy hogy állami szervet hoznak létre újságírók lejáratására, amit eddig „csak” különböző heccportálok végeztek el. Azt nem tudom megítélni, hogy hány embert riaszt ez majd el konkrét cikkek megírásától, de a hivatal léte egyfajta nyomásgyakorlás, más értelme aligha van.
Tulajdonképpen ma a Fidesz és az ellenzék is azzal kampányol, hogy elhallgatják. Mintha egyszerű kampányszöveggé süllyedt volna. Mi az igazság?
Amiben ma élünk, nem klasszikus diktatúra, a modern autokráciák megtanulták a demokráciáktól, hogyan tűnhessenek kicsit olyannak, mint azok. Vannak demokratikus országokra jellemző intézmények, létezik ellenzék, és választások is vannak. A választásokon részben akár sikereket is elérhet az ellenfél, és a sajtó sem egyszínű. A dualizmusban és Horthy-rendszerben is hasonlóan működött a politikai rendszer, ennyiből nálunk a történelmi hagyomány és a legmodernebb trendek találkoznak össze. Persze, létezik egy sokszínű média ma is Magyarországon, a gondok ennek ellenére számosak. Keveset szoktak róla beszélni, de amikor 2010-ben az MTI hírszolgáltatását ingyenessé tették, azzal kivégezték a nem állami hírügynökségeket. Így mondjuk egy regionális rádió nem is tud máshonnan hírcsomagokhoz jutni, amiket el kell mondani a zenés blokkok között, csak az állami hírszolgálattól. Szerintem ennek nagyobb hatása van, mint a közmédia híradóinak.
Egy másik példa a hirdetési piac. Jól hangzik, hogy az előfizetők eltartanak egy újságot, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a modell bármikor is létezett. Az előfizetői, az eladási és a hirdetési bevétel mindig együttesen volt jelen, mára viszont a hazai hirdetési piac gyakorlatilag megszűnt. A kormányzati intézmények kizárólag a kormánymédiában hirdetnek, a piaci szereplők pedig pontosan érzékelik, hogy bajuk lehet abból, ha túl sok hirdetést, vagy egyáltalán hirdetést helyeznek el kormánykritikus felületeken. Nálunk, a Jelennél is volt olyan eset, hogy egy hirdető inkább visszavonult, mert jelezték a számára, hogy nem kéne ilyesmiket csinálnia, amennyiben a jövőben is meg szeretné tartani a vállalkozását.
Nézzük a választásokat! Az ellenzék tizenéve hasonló kritikákat fogalmaz meg, és nem igazán ment át a köztudatba. Magyar Péter most sikeresebbnek látszik ebben.
Nehéz másra gondolni, mint arra, hogy tizennégy év kudarcélményei felszínre törtek egy ponton az országos politikában. Ez a pont a kegyelmi botrány miatti közfelháborodás volt. Az új politikai erő pedig már csak azért is hatásosabban kommunikál, mert nem hat-nyolc politikai szereplőből áll, akiknek az egymás közötti viszonyát követni is nehéz, hanem egyetlen ember szavára kell odafigyelniük a követőinek.
Az ellenzék vagy a Fidesz fáradtsága miatt jön fel?
A Fidesz ezúttal nem tudta fenntartani azt a csendfalat, amit korábban szinte mindig. Nem tehették meg, hogy agyonhallgatják, ezért el kellett kezdeni magyarázatokat gyártani, hogy kicsoda ő, ezek a magyarázatok viszont nem nagyon működnek. Az ellenzék esetében nem tudom, hogy bármilyen magyarázatra szorul-e a 2022-es vereség sokkja. Nekem az a benyomásom, hogy sok kormánykritikus választópolgár pártkötődése meglazult ebben az időszakban, és viszonylag könnyen meggyőzhető volt arról, hogy egy új politikai erőre figyeljen inkább, ne az eddigiekre. Én igazából nem látok ebben semmi misztikusat.
A budapesti és a főpolgármester-választást ez mennyire befolyásolja?
Nyilván a helyi szint sem marad érintetlen az országos politikai turbulenciától, de én egyelőre nem adnám fel azt a több évtizedes elemzői konszenzust, hogy az önkormányzati választáson az inkumbens, azaz a hivatalban lévő jelölteknek komoly előnyük van, ez a fajta bizalmi tőke tartósan fennmarad sokak esetében, pártállástól függetlenül. A nagyvárosi közeg nyilván politizálóbb, mint a személyes kapcsolatokat jobban számon tartó kistelepülési világ, és biztosan más a személyes viszonya egy fővárosi polgárnak a főpolgármesterhez, mint a körzetes képviselőjéhez, vagy akár a kerületi polgármesterhez, aki talán éppen a szomszédja. Másféle „szolgáltatást” is várnak az emberek az országos politikától, mint az önkormányzati vezetőiktől, ezért – habár nyilván több ponton összeérnek a politikai szálak – az országos politikai trendek a helyi szinteken csak ritkán érvényesülnek egy az egyben.
Comments are closed.
