Meghalt egy hegymászó, szörnyű halált halt. Ennél csak az lehet borzasztóbb, ami Suhajda Szilárd halálát övezte: a mérhetetlen bunkósággal tarkított suttyó okoskodás. Minek ment oda, amikor van egy ötéves kisfia? Miért erőltette az oxigénpalack nélküli hegymászást a Mount Everesten? Azért kellett meghalnia, mert nem vette igénybe a serpák segítségét. És a többi, és a többi.
Riasztó egy ember halála nyomán ennyi okos véleményt olvasni. Süt a részvétlenség, éget a teljesítmény nélküli hőbörgés.
Nagyjából ezt kapta annak idején Erőss Zsolt is, amikor amputálták a lábát. És még azután is beleállt. Mert föl akart menni a hegyre (mégpedig ugyanazért, mint egykor Hillary: azért, mert ott van…). Most Suhajda Szilárd útja ugyanott ért véget, mint Erőss Zsolté. Magukért másztak, közben minket képviseltek. Amikor leszóljuk őket, voltaképp magunkról mondunk lesújtó véleményt.
Kiviláglik az ilyen drámai helyzetekben a silányságunk. Aminek lényege, hogy minden kudarc láttán van pofánk azt mondani: lám, megmondtuk előre, hogy nem fog sikerülni. Aki elbukik, azt kapja, hogy megérdemli a sorsát, minek feszegette a húrokat. Miért nem volt jó neki ugyanott, ahol a többinek? Miért akart kitűnni? Miért nem állt be a sorba, oda, ahol mi, nagypofájú senkik osztjuk az észt. Miért nem jó valakinek úgy, ahogy van? Miért akar mindenáron fölmenni arra a rohadt hegyre? Maradt volna velünk itthon, még ma is élne.
De hogy? Hát úgy, ahogy mi. És akkor kockázat és kaland nélkül nézhetné végig, ahogy lepörög az undorító, unalmas élete. Mely tele van mérhetetlenül üres bölcsességekkel és csupa olyan helyzettel, amikor felelőtlenül lehet ugatni. Ebben az a jó, hogy nem szoktunk belehalni. Pontosabban: nem ebbe szoktunk belehalni.
A Suhajda Szilárd halálát követő időszakban egyre jobban nő bennem az önutálat. És az indulat. Mindenkit rühellek azok közül, akik nem szoktak a szokásostól elütő dolgokkal próbálkozni. Magamat is beleértve. Miért akarok én is mindent ugyanúgy csinálni, mint a többi? Hát nem azért vannak a hegyek, hogy fölmenjünk rájuk? Miért van az, hogy valaki próbálkozik a lehetetlennel, és ott áll a hegy tövében a huhogókórus, mely telipofával azért szurkol, hogy valaki bukjon el, semmisüljön meg. Hogy ne legyen. Ő viszont nagyon is meg tudjon maradni. Éljen és virágozzék megfontoltan, átgondoltan.
Milyen élet ez? Suhajda Szilárd élete, példája sokkal érvényesebb. Az ő elbukása hősies volt, gigászi. A mienk ezzel szemben sokkal alávalóbb.
Mitől nőtt meg bennem az indulat ennyire? Olvastam a Jobbik szolnoki elnökének (egy elnök! te jó ég!), Szotyori-Lázár Zoltánnak a Facebook-posztját, melyben előre megmondta, hogy nem lesz népszerű, amit mond. Mégse egy címeres ökör ez a politikus, balsejtelme bejött. „Nekem ez nem sportteljesítmény – szögezte le Suhajda Szilárd halála kapcsán –, hanem egy balul sikerült cirkuszi mutatvány: egy artista halálugrása védőháló nélkül…” Aztán továbbment: véleménye szerint (mert véleménye ebben az országban már a kaktusznak és a söprűnyélnek is van) Suhajdát „nem az emberiség előrehaladásáért érzett olthatatlan vágy, hanem személyes ambíciói hajtották”, ezért nem ért egyet azokkal, akik felmagasztalják a hegymászókat. Attól az érveléstől meg végképp kiveri a víz (a politikust), amikor valaki azzal jön, hogy »ha nem lettek volna a Suhajdához hasonló, bátor emberek, még mindig a technikai középkorban élne az emberiség«. Nos, maradjunk annyiban, zárta fotelszózatát korunk tutikimondó gondolkodója, „hogy nagy felfedezőkre mindig szüksége volt az emberiségnek és mindig szüksége is lesz, azonban Suhajda Szilárd nem volt felfedező…neki a becsvágy, a vakmerőség és az önzés lett a veszte, így végül egy megözvegyült asszony és egy árva maradt utána.”
Azért említettem az elején, hogy mennyire utálom magunkat, mert ez a Szotyori-Lázár is a mi nevünkben engedte ki a gőzt a fejéből.
Suhajda Szilárd, nyugodj békében. Halálod felemelő volt. (PP, Periszkóp Palotán)
Comments are closed.
