A magyar kultúra napjának keretei közt a Csokonai Művelődési és Rendezvény Ház színpadán a népszerű színész, Gálvölgyi János vendégeskedett, aki ezúttal a vejével, Kövesdi Péter újságíróval látogatott Rákospalotára, hogy közösen írott könyvüket, a Hivatásos rajongót népszerűsítsék.
Hangulatos, szórakoztató beszélgetést hallgathatott meg a szépszámú közönség, Gálvölgyi nagy formában volt, Kövesdi Péter pedig igen jól kérdezett. A poénokkal tűzdelt trécset kiegészítették olyan dokumentumokkal – fotókkal, videókkal –, amelyek beengedték a nézőt Gálvölgyi belső életébe. Az egykori autogramkérincélő kisgyerek vagy a parodistaként 1968-ban Ki Mit Tud-ot nyert aktor mutatkozott meg teljes természetességben, s a színésznek mindig voltak finom megjegyzései. „Hogy hívnak?” – kérdezte például a (régi) Nemzeti Színház közelében a nagy színész a kisfiútól, aki autogramért loholt utána. „Gálvölgyi János” – mondta a megszeppent gyermek, mire a színész letorkolta: „Az kit érdekel? Engem hogy hívnak?” Kibökte aztán a srác, hogy Rajz János, mire „Szabó bácsi” megenyhült, s be lehetett tőle zsebelni az autogramot.
A kicsiny füzetet, melyben az egykori színésznagyságok aláírásai láthatók, a később többek kollégájává avanzsált Gálvölgyi megőrizte, de szerencsés módon visszajutott hozzá olyan tiniként írott rajongói levele is (1965. április 11-én kelt), amelyet Márkus Lászlónak írt. Ebben az szerepelt, hogy ő is szeretne olyan lenni, mint a művész úr, és a nárcizmusáról hírhedt Márkus a levelet szerencsére eltette. Halála után a rokonok jelezték az egykori rajongónak, hogy érdekes relikviát találtak a hagyatékban.
A Márkust érintő poénok egyike volt, hogy amikor a híres színész megtudta, hogy valamely versenytársa Bécsbe utazik, nyomban telefonált a határőrségnek, hogy az illetőt szíveskedjenek Hegyeshalomnál lelőni. Márkus László egyébként 1985. december 30-án, a szilveszteri tévékabaré felvételén Gálvölgyi János karjaiban halt meg.
Gálvölgyi ügyelt az egykori hírességekkel kapcsolatos sztorik emberi oldalára, véletlenül sem emlékezett úgy, hogy a poén sértő volna, a gonosz kis történetek főszereplőinek kedves oldalát hangsúlyozta emlékeiben kutatva. Megbántásról, intimpistáskodásról szó sem lehet – többek között ettől volt jó a beszélgetés. Amelyet az újságíró Kövesdi Péter igazi manézsmesterként tartott kézben, nem engedte az elkalandozást, de azt is tudta, mikor kell hallgatnia, hogy véletlenül se akassza meg a hírességek hömpölygő áramában lépdelő vendégét, apósát. Azt is tudni kell, hogy ezeket a történeteket a családi asztal mellett – whiskyzgetés közben – már sokadszor végighallgatta. Emiatt született meg az ötlet, hogy végül megírják a Hivatásos rajongót.
Gálvölgyi első nagy fellépése amúgy nem a színpadon volt, hanem a templomban, ahol kényelmesen készülődött arra, hogy ő lesz az egyik ministráns a négy közül, majd ellesz valahogy a többi közt. De egy vasárnapi misén váratlanul egyedül maradt, s miután nem volt gyakorlata, a pap a latin közlendők között oda-odasúgta neki, „most csengess”, aztán hogy „kettőt rázzál, légy szíves”, „hozd ide a könyvet, de el ne ess vele, az isten áldjon meg”. „A misét lehoztuk” – mondta Gálvölgyi. „Nagy siker volt, bár nem tapsoltak vissza. Amikor kijöttem a sekrestyéből, azt képzeltem, a hívek majd mondják, ott az a srác, hogy rázta a csengőt! Nem így történt persze.”
Hogy aztán otthon, a konyhában eljátszotta a nagymisét, csak ráadás. Egy madzagra kötött vadgesztenye volt a mikrofon, abba beszélt a „pap”, s miután Gálvölgyi mama ápolónő volt, hozott a gyereknek ostyákat a kórházból, amelyeket az alkalmi plébános széttört, s minden résbe bedugva meggyóntatta a képzeletbeli sokaságot. Így, leírva is érdekes, de ahogy Gálvölgyi mesélte, sokkal érdekfeszítőbb volt.
A Ki mit tud döntőjében Karinthy Így írtok ti színészhangokon előadott paródiájával aratott diadalt, a tévé jóvoltából országos hírű szereplő lett, utána körbehaknizta az országot. Most is egészen elképesztő, ahogy a színészlegendákat – Latinovits Zoltánt, Feleki Kamillt, Márkus Lászlót, Rajz Jánost és másokat – utánozza. A beszélgetés során felidézték a ma már nem feltétlenül ismert figurákat, köztük a kor népszerű kritikusát, Abody Bélát, aki irgalmatlanul ismert és szerepeltetett tévésztár volt. „Nem tudtam állva utánozni” – mondta Gálvölgyi.
„A tévések utáltak érte, hogy ülök, mert csak ülve voltam képes karikírozni. Még a döntőbe is hozták utánam a karosszéket. Később aztán ment már állva is.”
Volt-e olyan, aki megsértődött azért, mert utánozta? – tette fel a kérdést Kövesdi. Akadtak néhányan, de nem sokan. „Ajtay Andor, akivel soha nem találkoztam – mesélte a színész –, az ismerőse ismerősén keresztül üzent, hogy szétrúgja a hátsómat. A többiekkel, köztük Latinovitscsal is, jó barátságba tudtam keveredni. Ő az, akit Marlon Brando Jack Nicholson szintjén kezeltem, olyan nagy színésznek tartottam.
A könyv azért született, hogy az idősebb korosztályok által jól ismert egykori figurákról megemlékezzenek. Szerepel köztük Kazimir Károly színházrendező is, aki Gálvölgyit a Ki mit tud után a Thália Színházban felkarolta. Huszonöt éven át játszott ott, voltak fontos szerepei, a rendező „későn érő fajtának” nevezte (ami kissé idegesítette), de tény, hogy a siker mulandó, az emberek már akkor is hamar felejtettek. Amikor az első lánya született, a szülésznő megkérdezte a nevét, mondta, Gálvölgyi János, mire a nővér: „Ezen a néven?” Nem úgy van tehát, hogy valaki megnyeri a Ki mit tudot, s élete végéig tart a siker. Ekkor fogadta meg, hogy lesz egy második gyereke is (ő lett Kövesdi úr neje), és ha akkor se tudják, hogy kicsoda Gálvölgyi János, abbahagyja a pályát.
A jelek szerint akkor már nem történt gikszer.
A főiskolán Nádasdy Kálmán rektor (a nyelvész és fordító Nádasdy Ádám apja) fogalmazta meg a színészeknek, hogy ehhez a pályához 90 százalék szerencse és 10 százalék tehetség kell. „Kétségtelen, hogy meg kell tudni ragadni a szerencsét. Az én szerencsém az volt, hogy egy kolléga megbetegedett, s egy hét alatt be kellett ugranom a főszerepre. A rendező azt mondta, maga eddig tizedes volt, innentől tábornok. De egyszer a szilveszteri kabaréban is kimaradt egy műsor, támadt egy tízperces lyuk, És Buzáné Fábri Éva, az Önök kérték szerkesztője felhívott, és megkérdezte, „mondja, Jánoskám, tud még maga utánozni?” – jegyezte meg Gálvölgyi. Így történt, hogy egyik vidám műsorból mentem a másikba. És nem kellett abbahagynom a pályát. Akkor ragadtam meg újra a szerencsémet, amikor Rátonyi Róbert hazajött Amerikából, s elkezdtünk együtt játszani.”
A táncoskomikusról Gálvölgyi felsőfokban beszélt, nagyszerű ember volt. Egyszer Izraelben léptek fel, s baromi meleg volt, de a légkondit a rabbi kérésére lekapcsolták, mert fázott. Emberünkről folyt a víz, Rátonyi viszont csontszárazon jött le a színpadról három és fél óra ugrándozás után. „Te, Robi, hogy lehet az, hogy nem izzadsz? – kérdezte az előadás Janija. – Elhatároztam, nem izzadok, és akkor én nem izzadok – intézte el a dolgot a maga filozofikus módján a színész. Aki amúgy mindent tudott a szakmáról, társát például megtanította meghajolni, mert látta, hogy azzal gondjai vannak. „A nézők nem akkor tapsolnak, amikor ők akarnak, hanem amikor én akarom – mondta Rátonyi, s jöhetett a lecke. Melynek lényege, hogy meghajlás közben ki kell élvezni a tapsot, csodálkozni kell azon, hogy nem akarják a rajongók az ünneplést abbahagyni. A meghajláslecke után húsz éven át játszottak együtt, és emlékszünk az öreg Rátonyira, aki drámai szerepekben is atombiztos volt. Tényleg sokat lehetett tőle tanulni.
Szóba került még Gálvölgyi bohócmániája. Imádja a cirkuszt és tiszteli a bohócokat, akiknek két-három percük van arra, hogy megragadják a néző figyelmét; egy színésznek két-három óra is jut a királydrámában, hogy hitelességét igazolja, a bohóc előtt ekkora lehetőség nem adódik.
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről folyt a beszélgetés, amikor a végéhez értünk. Hallgatva az anekdotázó Gálvölgyit, a precíz kérdéseket feltevő Kövesdit, az volt az ember érzése, hogy szívesen maradna még, kár, hogy berekesztették a mesét.
A beszélgetős színházi est után a főszereplők dedikálták közös könyvüket. A 74 éves Gálvölgyi ereje töretlen, mesélőkedve nem apadt el, a mű azt igazolja, hogy volt értelme összeterelni a hosszú pálya közhelyektől mentes, izgalmas pillanatait. Tényleg kár lett volna érte, ha idő előtt felhagyott volna a színészettel.
FOTÓ: Gordon Eszter
Comments are closed.
