Idus gyengélkedik

Nincs mit tenni, az ember behúzódik a saját vackára, visszamenekül az emlékeibe, felidézi régi március 15-ikék méltóságát, kitűzi magára a kokárdát, s kiteszi a nemzetiszínű lobogót. Akkor is, ha úgy érzi, hogy a nemzeti összetartozást az uszító politika módszeresen szétverte, és a 48-as szabadságeszmét aljas haszonszerzéssel párosítják.

Így, ebben a karanténnal megfejelt magányban töltöm én is az ünnepet, s előveszem legkisebb gyermekem három évvel ezelőtti szavalatát, amit most meg is tudok mutatni.

Fáradtan gondolok rendszerváltásos énemre, amikor tele voltam illúziókkal. Nem láthattam előre, hogy a szabadságszerető embert, Petőfi Sándor és a magyar reformkor eszméinek rajongóját egyszer majd a politika magasából libernyáknak fogják csúfolni. Nem lehetett tudni, hogy az ország mennyire tud majd élni az önállósággal. Azon voltunk – ebben nemzeti egyetértés volt –, hogy közös biztonságunk érdekében csatlakozni kell a NATO-hoz, s évszázados törekvésünket, a Nyugathoz tartozást is be kell teljesíteni az Európai Unióhoz való csatlakozással. Megtörtént, hátradőlhettünk, nem hiába volt több generáció áldozatokkal terhelt fáradozása.

Aztán valami mégis eltört, s elkezdtünk visszafelé araszolni. Olyan eszmék éledtek újjá a nacionalizmus térnyerésével, amelyek már több ízben nemzeti katasztrófába taszították az országot. A nyugattal szemben elkezdték a keletet favorizálni, s a Brüsszelt érintő köpködés a két háború közti veszélyes gondolkodást hozta vissza. Minden megint abból a szempontból lett érvényes, hogy magyar-e vagy sem, kerítés épült határainkra, jöttek az elzárkózás és az elszigetelődés évei. Az ember kétségbeesve nézi végig a szabadság elleni sötét erők ébredését, s azt látja, hogy bennünket is húz a mélybe az okos érvek és mérlegelések helyett a gyilkos propaganda. És megint azt tapasztaljuk, mint a kollektivizmus évtizedeiben. Aki lojális a hatalommal, kitüntetik, s támogatják a boldogulásban. Aki ellene van, lerugdossák a flaszterről.

De hogyan? Hát azzal az ősi módszerrel, melynek lényege az ellenfél lealacsonyítása, lehetőségeinek elvétele, az érdemtelenek segítése a kiérdemesültnek kinevezett kasztbéliekkel szemben. Mindaz újra életre kelt, ami ellen Petőfi és sorstársai küzdöttek. Pedig a paraszt, a kereskedő is fegyvert fogott azért, hogy megvívja szabadságát, akár azon az áron is, hogy életét vesztheti.

Nem szoktam ilyenkor ünnepi beszédeket hallgatni, mert felhúzom magam azon, amikor a szabadság eltiprói Petőfi örököseként tündökölnek. A régi, sokáig Idusnak becézett március 15-e méltósága a néppel szemben politizáló, gyakorta igazságtalan törvényeket életbe léptető kormány működése alatt elhalványult, ami ugyan fáj az embernek, de mégis biztosak lehetünk benne, hogy ez a balszerencsés állapot sem tart örökké. Nincs ok az elkeseredésre akkor sem, ha immáron rendszeresen provokálnak bennünket (leggyakrabban a legmagasabb szintről). A kormányhű Magyar Nemzet például azzal állt elő a napokban, hogy ha Petőfi ma élne, minden bizonnyal konzervatív lenne. Nem dühítem már magam az effélék miatt, az ember inkább elfordítja a fejét, és nem ugrik rögtön a provokációkra. Azt az ilyenek nélkül is pontosan tudom már, hogy a NER-ben nincs semmi néppel való együttműködési szándék, ami helyette épült, azt a Nemzeti Elnyomás Rendszerének kell tekinteni. Petőfi küzdelme nem halványul, csak most ellopták tőlünk ’48 eszméit, s viszik a jachtra, hogy nézegessék.

Az újabb generációk dolga lesz, hogy visszaszerezzék. (PP, Periszkóp Palotán, Rab László, 2021. március 15.)