Nagy Edit: Engem itt, Pestújhelyen, szeretnek!

Pontosan huszonöt éve, 1992. április 11-én kerültem ide, a Pestújhelyi Közösségi Házban előzőleg úttörőház működött, 1988-ban meg átalakították Diáktanyává. 

A kezdetekről mesélt nekünk Nagy Edit, a PEKH népművelője, aki bizonyos napokra egészen pontosan emlékszik. Amikor például zajlott a forradalom Romániában, 1989 telén, már idejárt dolgozni. – A rendszerváltás idején egy időre még visszamentem tanítani Újpestre, de aztán amikor a ház összebútorozott a Csokonaival, és megérkezett 1991-ben Pintér Zsuzsa Mórocz Dezső helyére, hamar eldőlt, hogy jövök én is. Zsuzsa telefonált, lenne-e hozzá kedvem. Másnap már műsorfüzetet írtunk. Most pedig elmondhatom, hogy 25 éve együtt dolgozik három népművelő: Pintér Zsuzsa, Lövei Olga és jómagam. Nem sok ilyen művelődési ház van az országban.

A művészeti területet bízták rá. Szerencséje volt, mert rögtön összetalálkozott Szendrei Judittal, akivel korábban együtt tanított. Egyengette tehát a legendás tűzzománc-kör útját. Nagy Edit mindezt úgy mesélte el, hogy egy létrán egyensúlyozva a tűzzománcosok aktuális kiállításának darabjait helyezte a falra, és drótot igazgatott a képkeret fölé. – Találkoztam aztán Szabó Gábor szobrásszal és Nagy Előd festőművésszel, kiállításokat kezdtünk szervezni. Megerősítettek abban, hogy gagyit ne hozzunk a házba. Ezt a régi szabályt azóta is tartom. Nem vagyok az amatőrművészet ellen, de az arányokat be kell tartani.  A Külvárosi Szalonban a Gábor által ajánlott művészek munkáit mutattuk be, ez így garancia volt számunkra. Akkor persze még nem volt ennyi kiállítóhely a kerületben.

Nagy Edit 10-15 éve vette észre, egyre több a pestújhelyi ismerőse. Nagy kedvvel támogatta a helytörténeti természetű ügyeket, elkezdődhetett a mindig is különös – a 910-es években az önállóságig eljutott – kerületrész életének feldolgozása. A mosolygós népművelő szervezett Suligalériát és bemutathatták a pestújhelyi játékokat is egy kiállításon. Vidám hely ez a Pestújhely címmel már a Külvárosi Szalonban rendeztek vendéglős kiállítást, amihez a kerület múltjáról könyvet író Buza Péter támogatását is megszerezték (ez volt könyvének egyik fejezetcíme).

– Az újságok akkor még nem voltak digitalizálva – mesélte Nagy Edit -, mikrofilmen néztem át a régi lapokat, sajnos, csak 1935-ig lehetett megtalálni az adatokat. Igazi kincsesbánya amúgy egy régi újság, fölleltem az összes sörözőt, kerthelyiséget, találkoztam aztán sok unokával, jöttek a régi fotók. Láthattuk egy régi filmhíradóban  a Hajdu-féle strandvendéglőt a Mézeskalács tér környékén, iszonyú élmény volt a kiállításon feltárni a kisvárosi miliőt. Saly Noémi (a budapesti kávéházkultúra nagy ismerője) igen sokat segített.

A nagypapa szipkája

Élvezetesnek bizonyult a Hajrá Pestújhely! anyagának összeállítása is, ami Pestújhely sportéletének nyomait térképezte fel. Több szakosztály is ténykedett a „városban”. A vendéglős kiállításnál (és az összes többinél) a háború – pontosabban az államosítás – volt az időhatár. A sportban nem volt értelme ilyet alkalmazni.

Amikor azt kérdeztük, hogy melyik volt a kedvenc kiállítása, Nagy Edit leszállt a létráról, és igen gyorsan rátalált a Tárgyaink szeszélyes lények című gyűjteményre, amelyet a pestújhelyiek kedves tárgyaiból állítottak össze. Itt aztán a nagypapa szipkájától kezdve az öreg számológépen át sok minden más is előkerült. Volt, aki elholt gyermeke játékát adta oda, hogy állítsák ki.

– Akkor éreztem – idézte fel a boldog időket Nagy Edit -, hogy ez az én munkám milyen nagy felelősséggel jár. A  tárgyakat kiadták az emberek a kezükből, a féltve őrzött kincseiket tették közszemlére, a mai napig megborsódzik a hátam, ha rá gondolok. Belegondolni is szörnyű, mi lett volna, ha valaminek baja esett volna. (Kis videónkban Nagy Edit szintén erről a kiállításról beszélt. Úgy fogalmazott, hogy bizalommal „beengedték” az emberek a hálószobáikba is. Ami azt jelenti, hogy olyan titkokat is rábíztak, amelyeket nem szoktak másoknak elmesélni.)

A Mi hírünk a világban? című tárlat a pestújhelyi hírességeket (színészeket, tudósokat, sportolókat) vette számba. Kreatív módon dolgozták fel a történetet, mert hírességnek minősült a cipőfelsőrész-készítő is, aki később Párizsban csinált karriert. Kiállították Kukely Júlia fellépőruháját is (az operaénekesnő nemrég hunyt el, 64 évet élt – A Szerk.)

A kereskedelmet mustráló Bolt hátán bolt, a tanügyi és az oktatástörténeti bemutató (Ügy I.-II-) után sorra kerültek az orvosok (Gyógyítók). A tematikus tárlatokat, amelyek Pestújhely életének legjobb lenyomatai voltak, általában a Pestújhelyi napokon mutatták be. Nagy Edit a kiállítások fogadtatásából azt szűrte le, hogy erős figyelem övezi munkáját. 

– Hálásak voltak azért, amit csináltam, engem itt Pestújhelyen szeretnek! – mondta büszkén, örömmel, boldogan.

A Most jó lenni katonának anyagát (a sok-sok katonaképet) Szlatényi Mária és Muzsayné Lévay Teréz segítségével gyűjtötte össze. Az elkötelezett lokálpatrióta hölgyek hatékonyságát jellemzi az a legfrissebb kiállítás is, ami a Képek a falról címet viseli. Megütötte a szemünket, mert nagyon szellemes és összefogott. A híres pestújhelyi családokról úgy állították ki a többgenerációs képeket, hogy rövid szöveges információkkal látták el a tablókat. Kis videón mutatjuk, miről van szó.

– Hogy érzem magam? – kérdezett vissza a népművelő, akit 25 év kavargó történetéről kérdezgettünk. – Felelősnek érzem magam. El kell számolnom a régi tanítványaim előtt, emellett őszintének is kell lennem mindenféle helyzetben. Valamikor régen volt egy közös álmunk itt a PEKH-ben. Azt hittük, pontosabban azt szerettük volna, hogy a közösségi ház a béke szigete legyen, ahol ott van az aktuális közélet, de soha nem teszi be a lábát a napi politika.  A feszültségre, a fölösleges ingerültségre és az intoleranciára gondolok. Amiből aztán az lett, hogy nem jött ugyan be annyira, valahogy mégis itt van. Ez az egyik gondom. A másik, hogy az olyan szerény fizetésből, amit kapunk, nehéz minőségi életet élni. Nem akkor megyek színházba, amikor szeretnék, nem veszem meg azt a könyvet, amire vágyom, olykor cipővásárlásnál is észnél kell lenni, annyira bizonytalan az életünk. Mindez nem csak a mi problémánk, úgyhogy nem dőlünk a kardunkba, csináljuk a dolgunkat. Van itt nálunk tánciskola, tűzzománc-tábor, sok-sok előadás, balettoktatás – ezzel zárult létrás beszélgetésünk. – Ha sokan vesznek bennünket körül, az nekünk is jó, mert közben nem foglalkozunk a saját nyavalyáinkkal.

 És a végén azt kérdezte: – Na, mit szól, jól lóg itt ez a tűzzománc? (PP. Rab László, 2017. november 20.)

További közleményeink

Huszonöt éves a PEKH, Tűzzománc, Szabó Gábor-portré, Nagy Előd.