Hamisnak bizonyultak azok az optimista várakozások, amelyek szerint az emberiségre leselkedő veszélyek szolidaritásra, egymás iránti szeretetre ösztönzik az embereket – mondja Beck Zoltán, a 30Y együttes frontembere, író, zenész, romológus, akivel egy XV. kerületi fellépése előtt beszélgettünk. Szerinte a társadalmi terekben erőteljesebben jelent meg az önzés, a szegregáció, a rasszizmus, mint bármikor.
Fotó: XVMÉDIA, Nagy Botond
Egy családi ház kertjében ülünk, a fellépésedre várunk. Hogyan kerültél kapcsolatba a Szuterén Gasztrotérrel, ezzel a XV. kerületi lakásétteremmel?
András és Rita, a hely üzemeltetőinek alapgondolata az volt, hogy a gasztroélményeket kiforgassák a kispolgári hedonizmus világából. Foglalkoztatta őket a kortárs magyar irodalom, írókat hívtak fellépni: Cserna-Szabó Andrást, Parti Nagy Lajost. Valahogy ekkor merülhetett fel a nevem. András felhívott, nem sokat hezitáltam.
Miért?
Szimpatikus volt a gondolat. Így működik a színház, az irodalom és a rock and roll is: kinyitjuk a tereinket és megmutatjuk ismerősöknek és ismeretleneknek, hogyan működünk, mit alkotunk.
Itt kisebb a tér, mint a koncerteken vagy színházban. A visszajelzés erőteljesebb?
Inkább közvetlenebb. Itt nincs színpad. Hiszek abban, hogy az csak azért fontos, mert lehetőséget ad az alkotónak arra, hogy láthatóvá, hallhatóvá tegye, amit gondol a világról. A többi, hogy kultuszt teremtek-e, rám irányulnak a reflektorok, híres leszek-e, nem fontos. Itt közvetlenebb az élmény, nem lehet ellépni a dialógus elől, mint a nagykoncerteken.
Az est egy kártyapakliból építkezik. Vecsei H. Miklóssal lapokat húzattok a közönséggel. A kártyákon szavak, félmondatok szerepelnek és ti arra reflektáltok. Ha most neked kellene kártyát húznod, a te lapodon milyen szó szerepelne?
A várakozás. De azért ebben a kártyajátékban van némi hazugság. Nem tőlünk független szavak, idézetek szerepelnek benne. Aki húz, a mi világunkba lép bele.
A pandémia, a bezárkózás utáni idők várakozásáról beszélsz?
Vagy szimplán a mai est miatti várakozásról. Minden előadásra mint helyzetre erőteljesen készülök, de nem szeretném biztonságossá tenni a fellépéseket. Arra készülök, mi lesz az a váratlan esemény, ami történik majd, hogyan lehet rá reagálni, létrehozni belőle valamit, hogyan sűrűsödik össze előadássá, egyszerivé és megismételhetetlenné.
A járvány miatti korlátozások mit hoztak ki belőled: frusztrációt, alkotói válságot, vagy éppen ellenkezőleg alkotási kényszert?
Frusztrált helyzet volt. 2019-ben 152 estet játszottunk. Elkezdtük a zenekar húszéves turnéját, kilencven koncertes energiával indultunk neki és 2020 márciusában úgy álltunk meg, mintha betonfalba ütközött volna a vonatunk. A Nemzedék nélküli ember című estem színházi előadásának napján történt mindez. Elindultam Pécsről, már a Lánchídnál, az alagútnál jártam, amikor visszafordítottak, hogy ma nem lesz előadás.
De mihez kezdtél a járvány alatt: írtál?
Be tudtam fejezni a Megszólalás üres helye című tudományos könyvemet. 15 hónap alatt csak hat-hét 30Y dalt írtam, ezekből csak egyet tudott megcsinálni a zenekar. Hiszek abban: úgy lehet dalokat, szövegeket írni, világokat teremteni, hogy egy időre ellépek tőlük és később visszatérek hozzájuk, hogy igazítsak rajtuk. És találtam egy jó utat: kortárs költők – Grecsó Krisztián, Háy János, Jászberényi Sándor, Kemény István – szövegeivel kezdtem foglalkozni, dallá formálni azokat. Közben a zenekarunkkal a Bóbita Bábszínház Csongor és Tünde előadásához írtunk zenét. A Városmajori Szabadtéri Színház pedig megkeresett, hogy Shakespeare Ahogy tetszik című darabjához írjak dalokat. Ráadásul idén kora tavasszal Jónás Tamással költővel elhatároztuk, hogy írunk egy közös könyvet, ami lényegében két alkotó barát kilencven napos levelezése. Most jött ki a nyomdából.
Miért találtak ennyire könnyen egymásra az alternatív zenészek és a kortárs irodalom alkotói?
Különböző emberek vagyunk, de számunkra az alkotás fontosabb, mint mi magunk. Azokkal nem szoktam dolgozni, akik csak azt tartják szem előtt, hogy a verssel egy lépcsővel feljebb kerüljenek. Mi abban hiszünk, hogy a dalaink, a prózáink, a verseink egy kedves házat építenek, amit be lehet járni, nincsenek benne tiltott ajtók.
Emlékszel az első alkotásodra, amikor úgy érezted ez a te utad, ez az a szellemi drog, amiről nem tudsz majd lejönni?
Talán már az első gitárórám ilyen volt 11 éves koromban. Vagy amikor a ’90-es évek elején, Szombathelyen, a Kilátó című folyóiratban megjelentek az első novelláim. Mindig is az izgatott, ki lehet-e hasítani a világból három percet, létre lehet-e hozni valamit, ami addig nem létezett.
A járvány idején azért néha megálltál és körbenéztél. Azt mondtad, félelemmel töltött el, amit magad körül láttál.
Az optimista várakozások, amelyek szerint az emberiségre leselkedő veszélyek szolidaritásra, egymás iránti szeretetre ösztönzik az embereket, hamisnak bizonyultak. A társadalmi terekben erőteljesebben jelent meg az önzés, a szegregáció, a rasszizmus, mint bármikor. Erőszakosabbak lettünk, az intolerancia befurakodott a normáink közé. Mi, a kapitalista társadalmak tagjai, úgy gondolkodunk, hogy a biztonság, a kényelem, a pillanatnyi kielégülés előbbre való, mint a társadalmat létrehozó alapeszmék: a demokrácia, a szabadság, a szeretet.
Ezzel a jelenséggel – neked, mint előadónak – van dolgod?
Persze. Napi szinten szorongást okoz ez a változás. Folyton azon gondolkodom, mit kellene tennem, hogy ne ilyen legyen a világ.
Nehezen tudsz a változások ellen tenni, mert rögtön rád sütik a pártosság bélyegét.
Így van. Belekerülsz egy olyan diskurzustérbe, ami önmagában problémás. Bármit mondasz, a kontextus, amiben elhangzik, meghamisítja. Persze nem dohog bennem életidegen küldetéstudat. De keresni kell azokat a tereket, ahol meg lehet szólalni. És ha leülünk, mondjuk itt a Szuterénben, beszélgetünk, történeteket mondunk, énekelünk, a minket hallgató harminc ember megérez valamit a szabadságból, az elfogadásból, a szeretetből. Rájön arra, hogy nem gyávaság, hanem bátorság szeretni. Minden, amit mondtam, üres frázis, ha nem tudom megtölteni alkotói tartalommal. Akkor működik, ha azt, amiben hiszek, ha nem is mondom, akkor is érezni lehet. Mert van.
Az interjút Pungor András készítette.
Comments are closed.
