Emlékszem, gyerekkorom legszebb karácsonya az volt, amikor egyszerre nyolc könyvet hozott a Jézuska. Bevackolódtam a könyvhalommal a fotelbe, először sorrendbe tettem őket, melyikkel kezdjem, majd mivel folytassam. A téli szünet végére felfaltam minden újdonságot, és alig vártam a nyulat, akitől szintén könyvet kértem.
Az olvasás a mai napig fontos része az életemnek, ha tömegben közlekedem, azonnal előkapom az olvasnivalómat, ha várni kell az orvosi rendelőben, szintén. Amióta megszületett a gyermek, idestova kilenc éve, jóval kevesebb időm van olvasásra, de otthon is minden szabad percet megragadok.
Gyermek abban nőtt fel, hogy ha anya ráér, olvas. Sosem látott tévé előtt, a fotelben, könyvvel a kezemben azonban annál többet. Gyermeknek is rengeteget olvastam, közben vártam, hogy eljöjjön az idő, amikor ő maga is tud már úgy olvasni, hogy átélje azt az élményt, amit én.
Aztán jött a hidegzuhany. Gyermek folyékonyan olvas. Az iskolában. Ha muszáj. Egyébként esze ágában nincs elővenni egy könyvet. Volt egy halvány reménysugár, amikor egyik barátjától hallott Ropiról. Persze azonnal rongyoltunk a könyvesboltba, megszerezni az első kötetet. Gyermek már a kocsiban elkezdte olvasni, otthon bevackolta magát a fotelembe, és ott folytatta. Boldogan néztem sarjamat, igenigenigen, ujjongtam magamban.
Másnap: „Anya, tedd be a táskámba a Ropit, az iskolában is olvasni fogok.” Betettem. Következő nap is. Harmadnap is. Aztán megnéztem, hol tart. Hát, ugyanott, ahol három napja. „Kisfiam, nem volt időd olvasni?” „Időm lett volna. De olvasni unalmas!” Paff…
Comments are closed.
