Tűzzománccal dolgozni nem egyszerű, viszont ha valaki belekóstol ebbe a műfajba, esélyes, hogy rabja marad, méghozzá egy életen át. Szendrei Judit a Pestújhelyi Közösségi Házban már több mint két évtizede Tűzvirág névvel alkotókört vezet, ahol gyermekek és felnőttek egyaránt megtapasztalhatják a zománccal való alkotás szabadságát. A 75. életévét ünneplő művészpedagógussal pályafutásáról és gazadag életútjáról beszélgettünk.
Fotó: XV Média, Vargosz
– Neve az idők folyamán összeforrt a hazai tűzzománckészítéssel. Családjától örökölte a művészetek iránti érdeklődését?
– Gyermekkoromról nehéz szívvel beszélek. A fővárosban láttam meg a napvilágot 1941 májusában. A második világháborúban elhurcolták a szüleimet és a húgomat. Árván maradtunk a bátyámmal, majd menhelyre vittek, ahol további szörnyűségek vártak rám. Gyermektelen anyai nagybátyánk 1947-ben vett magához, és újra együtt lehettem testvéremmel. Örömünk nem tarthatott sokáig, ugyanis bátyámat ismét intézetbe küldték.
Művészetek? Ekkor még álmomban sem gondoltam, hogy egyszer olyan út nyílik meg előttem, amely erőt ad a továbblépéshez.
– Kislányként hogyan sikerült megbirkóznia a nehézségekkel?
– Szüleimről sokat kérdezgettem rokonaimat, de süket fülekre találtam. Sok mindennel már felnőttként szembesültem. Bár nem tapasztalhattam meg a szeretetteljes családi légkört, azért viszonylag jómódban neveltek. Az iskolában vegyes érzelmekkel fogadtak, de az előítéletek mellett akadtak barátok is.
Majd egyszer csak berobbant az életembe a zene és a tánc, főként a szimfonikus dallamok varázsoltak el. A szomszédoknak szerepeltem, időként galibát okozva, melyért nagy veréseket kaptam. A viszontagságokat azonban kitáncoltam magamból. Híre is ment a képességeimnek, így nevelőanyám elvitt felvételizni a balettintézetbe. Felvettek, hihetetlenül boldog voltam. Nagybátyám azonban keresztülhúzta számításaimat, nem engedett akkor és később sem táncolni.
Fotó: XV Média, Vargosz
– Mi enyhítette a kudarcát?
– A megváltást a magyartanárom, Ani néni hozta, aki megismertette velem az irodalom szépségét. A versek révén új világ nyílt meg előttem. Gimnáziumban reálosztályba kerültem, amely nagyon tetszett. Szinte ittam Juhász Jenő tanár úr szavait az önképzőkörben, főiskolára készültem. Mégis a fodrászképzésen találtam magam, mondanom sem kell, nevelőapám jóvoltából. Vigasztalást jelentett, hogy ott is szavalóversenyekre jártam, melyeken kimagasló eredményeket értem el. Megszerveztem egy néptánc- és irodalmi csoportot és rajzoltam is. Oktatóimban hamar tudatosult: nem fésűvel a kezemben fogok érvényesülni.
– Vagyis utat tört a zene és a vers szeretete?
– A fordulatot a szerelem hozta meg. Megismertem későbbi férjemet, aki Rákoskeresztúron népművelőként dolgozott, és egy ideig Major Tamás osztályába járt a Színművészeti Főiskolán. Hamar megszületett első fiunk, a magyar–népművelő szakos férjem révén pedig sok híres művésszel, költővel baráti kapcsolatba kerültünk. Leérettségiztem, és adminisztratív állást kaptam, majd megfogant a második fiunk is. Később szakszervezeti közönségszervező lettem, boldogsággal töltött el, hogy a Nemzeti Színházhoz kerültem.
Hihetetlen, de egyik napról a másikra lettem pedagógus. Az egykori Pattogós utcai általános iskolában Horváth Györgyné Évike igazgató és Novák Lászlóné Borika igazgatóhelyettes ragyogó szakmai felkészültségének és emberismeretének köszönhetően olyan kiváló csapatban kaptam helyet, amely egész személyiségemet meghatározta. A klubnapközi rendszer sok lehetőséget adott nekünk, foglalkozásokat szerveztünk, és a fővárosi tanácstól kaptunk egy kis kemencét is. Németektől vásárolták, így magyar útmutatónk nem volt hozzá. Az énekcsoport vezetője, Varga Ida kezdte lefordítani, s mivel tudta, hogy engem érdekel a képzőművészet, hozzám fordult, és kérte, nézzek utána, mit is jelent a tűzzománc.
– Így került színek, festékek bűvkörébe?
– Egy év múlva megszűnt a klubnapközi, Ida néni elment, és új igazgató lépett színre. A tűzzománc művészeti technikát azonban patronálók segítségével sikerült egyre jobban kitanulnunk. Ekkor született meg a csoport neve, a Tűzvirág. Idővel lediplomáztam, és folyamatosan képeztem magam. Alkotótáborokat szerveztünk, majd a Zebegényi Ifjúsági Szabadiskolában tevékenykedtem 15 évig, míg a Pattogós iskolában váratlanul kineveztek igazgatóhelyettesnek, majd a Sződliget utcai iskolában folytattam pályafutásomat. Kihívásokkal és sikerekkel tarkított szakmai utamat végül egy sashalmi iskolában fejeztem be.
– Nyugdíjba vonulása után is vezeti a Pestújhelyi Közösségi Házban az alkotókört. Mi a titka, hogy a mai napig sokan szeretnének önnel együtt dolgozni?
– Tanítványaim és hozzátartozóik mindig jöttek utánam, ráadásul régi ismerősöm, Nagy Edit népművelő sokat segített, hogy olyan bázist teremtsünk meg, ahol szeretnek együtt alkotni az érdeklődők. Bár fiaim tehetségesek, nem kapcsolódtak bele képzőművészeti tevékenységembe, unokáimat viszont sokszor hordtam táborokba és különböző közös kulturális programokra. Alkotótársam, Dabóczy Krisztina pedig máig ösztönzően hat munkásságomra.
Comments are closed.
