Gyerekként sem szerettem a nyár végét, felnőttként sincs ez másként. Leginkább azért, mert már előre féltem/félek, hogy mindjárt elmúlik a jó idő, és jönnek a nyirkos, borongós sötét napok, amiknek, tudom jól, úgy tűnik majd akkor, sosem lesz vége.
Még akkor sem szeretem, ha valamilyen szempontból könnyebbé válik a családi élet, Gyermek – végre – iskolába kerül, nem kell tovább logisztikázni szórakoztatásán, felügyeletén, aztán kezdődnek az edzések is, így tuti vége az unalomnak. Napi beosztás, rutin, amire már nagy szüksége van, még ha ő éppen az ellenkezőjét is gondolja.
Amit viszont gyűlölök, a készülődés, az átmenet, még akkor is, ha próbálok előrelátó lenni. Évekkel ezelőtt követtem el azt a hibát, hogy augusztus második felében indultam beszerző körútra, na, az borzasztó volt, mindenki ott tolongott a papírboltban és a sportáruházban. Idén már minden megvolt július elején, a tornacipőt kivéve, hiszen úgy nő Gyermek lába (is), mint a gomba.
Azt a hibát is elkövettem már, hogy csak az iskolában kezdett el tanulni, nulla otthoni ismétlés után, aztán azt sem tudta, hol merre hány óra… Idén már augusztus eleje óta heti két óra „kínzásban” (szerinte) részesül, plusz napi fél óra olvasás.
Szóval készülődünk. De hátravan még a tankönyvek bekötése, a címkézés, a ceruzahegyezés, a tolltartó összeállítása, az ünneplő vasalása… és a legrosszabb, a hosszú ősz és tél, rövidülő napjaival, fokozódó szürkeségével…
Comments are closed.
