Találkozás Irénnel

Szombat reggel történt, az 56-os futásra igyekeztem. Megjegyzem, igen jó ötletnek tartom, az ünnepi forgatag üde színfoltjának. 1956 métert lefutni az októberi forradalom tiszteletére: eredeti és jó elgondolás. A gyerekek és a kamaszok tömeges jelenlétéből ítélve az emlékezésnek ez a szokatlan módja elnyerte az ifjak tetszését, nem lehet rájuk azt mondani, hogy unatkoznak, amikor a nénik vagy bácsik régvolt dicső napokra emlékeznek. Volt egyébként koszorúzás is a Karácsony Benő parkban, a Hubay ifjúsági zenekara közreműködött. A polgármester asszony szép példákat hozott a szabadság beköszöntéről, a pártok és a civilek koszorúztak, a tuba fényes fölső peremén (meg is tudom mutatni) gyönyörű tarka színekben pompázott a visszatükröződő ősz. Annyit jegyeztem meg magamban a zenélő fiatalok hallatán, hogy ezek még a Himnuszt is milyen jól játsszák.

A polgármesteri hivatalban is emelkedett volt a hangulat. Miközben benn a városközpontban utcákat zártak le, s megtették az előkészületeket a délutáni ideológiai kergetőzésre, itt díszpolgárokat avattak és elismerő okleveleket adtak át. Minden évben azt érzem, hogy itt a kerületben sikerül méltó módon emlékezni az ünnepre, ugyanez egy fokkal magasabb szinten teljesen lehetetlen. Benne lehet ebben a hatalom ünnepkisajátítási szándéka is, ez kicsiben, a kerületben nem tapasztalható. Ezért tudunk csöndben és normálisan ünnepelni.

No de a futás, melyről olyan jó véleménnyel vagyok. Miközben a gyerekek a Budai II. László Stadion előtt regisztráltak, s készültek a bebocsáttatásra, egy fehér dzsekis asszony tűnt föl a vérmeggyes templompark szélén, két aprócska kutyát vezetett pórázon, s érdeklődve kérdezte, mi lesz itt, hogy ilyen sokan vannak. Feleltem, futást rendeznek 1956 emlékére. Fölcsillant a szeme, s láttam, amint megnyílnak emlékezetének oldalablakai. A kutyák vidáman szaglásztak, mi pedig elkezdtünk beszélgetni. Bemutatkoztam, ő is elárulta a nevét, Irénnek hívják, két nappal a második világháború befejezése előtt született. És nyomban feltette a kérdést, hogy vajon meg tudom-e mondani pontosan a születésnapját.

Sikerült.

Nyomban fel is hívtam a figyelmét arra, hogy újságíró vagyok, úgy beszéljen, csak olyanokat mondjon, amiről úgy gondolja, nem baj, ha megjegyzem, s végül ahogy lenni szokott: leírom. Fotózni nem hagyta magát, de nem azért, mert erre különösebb oka lett volna. Egyszerűen elégedetlen a mostani kinézetével, formájával, nem akarja viszontlátni magát egy nyilvános felvételen, ennyi az egész.

A gyerekek viháncoltak, s büszkén ragasztották fel a pólójukra a rajtszámot, mi pedig az őszi verőfényben sorra vettük, mi is történt 65 évvel ezelőtt. Nem az unásig ismert közhelyekről – Molotov-koktél, pesti srácok, Nagy Imre-beszéd stb. – volt szó köztünk, sokkal inkább arról, hogy mit csinált egy nem egészen 12 éves gyermek a történelem forgatagában.

Irénnel nagyon egyszerű dolog történt. Elszökött otthonról, s két hétig elő sem keveredett.

– Hol aludtak, s mit ettek? – fakadt ki belőlem a kérdés, de Irént nem lehetett kizökkenteni. Meghúzódtak itt is, ott is, enni pedig „a nénikéktől” kaptak. Nem keresték otthon, Újpesten? Merthogy ott lakott. Hát, nem nagyon. Meg aztán hiába is keresték volna. Nem volt még Facebook meg Messenger, rá nem jöttek volna a szülei, hogy merre kódorog.

Ott volt a nagy tüntetésen a Köztársaság téren, látott az utcán akasztott embereket (a tömeg a felismert ávósokkal bánt el így), az is előfordult, hogy hullákon lépett át. De ő is csak sodródott az árral. Nem volt kérdés számára, hogy egy lánygyermek túl tudja-e élni a borzalmakat, nem lép-e véletlenül aknára, nem lövik-e le véletlenül, amikor éppen előbújik a kapualjból. Gyerekként nem fogalmazódik meg az emberben ilyen – általában felnőttekre jellemző – kérdés. Olyan sincs, mint a megemlékezésekben: hőstett. Amikor az ember menti az irháját, az sok mindennek nevezhető, csak hőstettnek nem.

– Nem tudom, hogy mit akartam, nem voltak különös céljaim, azt csináltam, amit a többi gyerek. Kéregettem, amikor pedig valami vackot találtam magamnak, behúzódtam melegedni. Mert már eléggé hideg volt.

Ami az orosz megszállás után történt, az a legtragikusabb. Irén hazament, s az apját már nem találta otthon. Disszidált. Szó nélkül ment el (ő is). – Itthagyott bennünket – mondta a kutyasétáltató hölgy –, évekig azt se tudtuk pontosan, hogy mi történt vele, él-e, hal-e. Utólag tudtam meg, hogy nagy tervekkel vágott neki a világnak, de félresiklott az élete. Angliában telepedett le, lett új családja, kétkezi munkát végzett, de nem az történt vele, mint ami a „tehetséges magyarokkal” történni szokott. Lecsúszott, s nagy szegénységben élt.

Irén apjáról jutott eszembe a szintén disszidens Ferdinandy György könyve (a későbbi író buszkalauz volt Pesten, szintén 56 zűrzavarában távozott az országból), melyben a sikertelen magyarok szomorú sorsáról közöl történeteket a személyesen átélt élményei alapján. A „disszidensek” elmentek Ausztriába, Németországba, hányódtak tömegszállásokon és menekülttáborokban, s amikor szembesültek vele, hogy nem tudják megállni a helyüket, sorra ugráltak ki a negyedikről. Az 56-os történetek mindig azokról szólnak, akiknek sikerült. Akik befuccsoltak, ha ugyan túlélték, egész életükben hordozták magukban a kudarc emlékét.

Irén találkozott az apjával nem sokkal annak halála előtt. Válogatott sportoló volt, járhatott külföldre, rendelkezett kapcsolatokkal is, 1980-ban kimehetett az apjához Londonba.

– Beteg volt és szegény. Szeretett volna hazajönni hozzánk. Vissza Újpestre. Ez majdhogynem az utolsó kívánsága volt.

– Mit mondott neki?

– Hogy szó sem lehet róla.

A gyerekek már javában futkároztak a stadionban, amikor mi még mindig beszélgettünk. Irénnek, aki aktív éveiben pszichológus volt, szép gyerekei vannak, sikeresek, boldogok. Az ő élete csak egy morzsa, mondta, melynek első darabkái 56-ban hullottak le a földre. Néztük az ugrándozó gyerekeket, s amikor elváltunk, a polgármesteri hivatal felé vettem az irányt. Szép volt az ünnep, a fiatal fúvósok Astor Piazzola, a tangót megújító korszakos zeneszerző darabját játszották.

Az asszony, aki elégedetlen a „formájával”, az Albert Camus szobor felé vette a kutyáival az irányt. Az 56-os forradalom ügyében két kiáltványt is közzétevő francia író szavai jártak a fejemben, amikor visszatértem az ünnepi protokoll világába. „Azt érzem és tudom, hogy van szívem, hogy létezik. A körülöttem levő világot meg tudom érinteni és tudom, hogy létezik. És itt véget ér minden tudásom. Az összes többi pusztán feltételezés.” (PP, Periszkóp Palotán, Rab László, 2021. október 24.)