Mit tehet egy anya, akinek hároméves fiáról megállapítják, hogy autista, és esélyt sem adnak neki arra, hogy valaha megtanuljon olvasni? Vagy továbbra is elviszi a hagyományos fejlesztő foglalkozásokra, és nézi, hogy zárul be gyereke, vagy arra koncentrál, mi érdekli a fiút, és ezen keresztül találja meg hozzá a kulcsot. Kristine Barnett ez utóbbi utat választotta és Jakob (akinek az IQ-ja magasabb, mint Einsteiné volt, de a cipőjét néha elfelejti befűzni) az általános iskola ötödik osztálya után azonnal egyetemi szinten folytatta természettudományi tanulmányait. Az idáig vezető út rögös volt, tele váratlan kanyarokkal és veszélyes helyzetekkel, de a család mindent megoldott.
Kristine Barnett és fia
Hihetetlen erőfeszítéseket tettek, hogy Jake, majd a más típusú egészségügyi problémával küzdő kisebb gyermekük is minden segítséget megkapjon a boldogulásukhoz. Az édesanya által alkalmazott megoldás nagyon egyszerű: nem a nehezen vagy egyáltalán nem működő funkciókat gyakorolták, hanem azzal kezdtek foglalkozni, ami érdekelte a gyereket. Jake esetében ez a matematika és a csillagászat volt, de az anya által hetente kétszer (ingyen!) működtetett autista gyerekeket fejlesztő foglalkozásain mindenkiben megtalálta a jót. Volt, aki később cukrászként dolgozott, volt, aki felnőttként építész lett. Olyan gyerekekről van szó, akiknél a foglalkozás célja, hogy bekerüljenek a hagyományos óvodai nagycsoportba.
Kristine mindezt a csodát a saját természetes és szerény módján meséli el A szikra című könyvben. A családjából hozott szeretet, a hit (újamish családból származott), és az, hogy az anyagi javak helyett az igazi erkölcsi értékek számítottak, mindezek segítettek, hogy fia és sok más gyerek autistaként is teljes értékű életet élhessen. Paradigmát tudott váltani, képes volt hajlíthatatlanul ismeretlen úton járni. Magatartása példaként állhat minden szülő előtt. Jakob Barnett nevét pedig véssük az eszünkbe – sokat fogunk még róla hallani.
(Kristine Barnett: A szikra; 2013)
Comments are closed.
