Arra kérem a kedves olvasót, idézze föl magában, mit csinált – ha már élt akkoriban – 1973 nyarán. Én elmesélem a sajátomat.
A kánikula nagyjából hasonló volt ötven évvel ezelőtt is. Anyám fagylaltért ugrasztott vasárnap délelőtt, aminek gombóca nem 4-500 forint volt, mint mostanában, jó, ha egy forintot elkértek érte (a dinnye kilója 50 fillér, amitől jókedve volt az embernek, de felbomlott az Illés együttes, hajjaj, volt tehát baj bőven akkor is). Az egyliteres befőttesüvegbe éppen 18 testes gombóc fért, vanília, csoki, citrom és puncs. Mert akkor még nem volt mákos és pörköltízű fagylalt.
Mindenhová a vadiúj Super Rifle farmeromban mentem, anyámmal vettük az Ecserin – pult alól – 1200 forintért. De megegyeztünk, hogy az apámnak azt mondjuk, hogy „csak” 600 forintot szurkoltunk le érte.
Na most a szódás apám, aki éppen tíz fillért kapott minden liter szóda legyártása után, kitért a hitéből, lehordott bennünket mindenféle felelőtlen költekező népségnek. Anyámnak azt mondta (este kihallgattam), „Magdikám, ezt azért nem gondoltam volna rólad”. Két hétig tartott a mosolyszünet. Belegondolni is szörnyű, mi lett volna, ha a teljes igazságot terítjük ki otthon fagylaltozás közben.
Az volt a büntetésem, hogy szódásüvegfejeket kellett javítanom, éspedig teljesítményben. – Mennyi volt? Hatszáz? Akkor hatszáz fejet kell felrugóznod – mondta az apám –, azzal enyhíthetsz valamit a farmerkalandon.
Azoknak, akik emlékeznek a régi szódásüvegre, elmondom, hogy a szifonfejben volt egy rugó és egy gumitömítés, ezek biztosították, hogy lenyomáskor az üveg aljáról egy műanyag csövön keresztül felfelé áramoljon a széndioxidos víz. Ha a rugó elöregedett vagy a tömítés megsérült, folyt a szódásüveg, az alkatrészeket cserélni kellett. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy szétszedtem a fejet, kicseréltem a rugót meg a tömítést, és hogy jól zár-e, úgy ellenőriztem, hogy a fej csövét a számba tettem, lenyomtam a kart, mely a rugót összenyomta, közben a nyelvem hegyét a csücsök végére illesztettem. Ha a rugó felengedésekor a nyelvem odaragadt, mehetett vissza a szifon az üvegnyakra, készen volt a javítás.
Undorodtam ettől a nyalogatástól, de az apám noszogatott, „csak csináld”. Mindig az volt előttem, hogy a duhaj kocsislegények után veszem a számba az ezerszer végignyalt alumíniumcsövet; kivert tőle a hideg. De a farmer árának megfelelő munkát muszáj volt elvégeznem, nem volt választásom.
Apám soha nem tudta meg, hogy „megfeleztük” anyámmal az összeget. A farmer végigszolgálta a hetvenes hippiévtizedet, keveset kellett mosni, pompásan kopott, igazán kényelmes ruhadarabnak bizonyult. A vásárlást követő tizedik évben pillantottam meg utoljára az övön lévő márkajelet. Anyám kutyája ellett, és a farmer más rongyokkal együtt a születő ebek alá került, hogy meg ne fázzanak.
Hogy miről jutott eszembe mindez? Ültem a kifőzdében, ebédelni készültünk a barátaimmal, és a büfés azt kérdezte, szódát vagy ásványvizet kérünk-e. – Nyilván szódát – feleltem magam előtt görgetve az ötven hosszú évet –, más énnálam szóba se jöhet. (Nyitókép: fortepan.hu)
Comments are closed.
