Seres Feri hablándzsája

Mindenki azt hiszi, baromira jelentősnek kell lennie, és akkor biztos, hogy írnak róla. Föl kell fedeznie egy új bolygót, fel kell találnia valami kíberkütyüt, ollózva kell gólt rúgnia, esetleg celebként mutogatnia kell a cicijét. Az alábbi történet azt igazolja, hogy ez mennyire nincs így. A Nyugati pályaudvar aluljárójának takarításakor ismerkedtem össze egy 32 éves XV. kerületi fickóval, az egykori pincérrel, aki jelenleg az FKF Zrt. takarítójaként működik. Seres Ferenc a kollégáival Budapest aluljáróit fertőtleníti. Neki (is) köszönhető, hogy nem járunk nyakig a koszban, ez pedig őt magát is jelentős személyiséggé teszi. Érdemes volt hát róla megemlékezni. A riportot, amelyet itt a kerületi vonatkozás miatt most újraközlök, a nemrég elstartolt Jelen hetilap közölte. Az újság fotóriportere, Bazánth Ivola bámulatos hangulatú képeket készített a nyirkos éjszakában a takarítóbrigád akciójáról, ez is oka az újraközlésnek. De legfőképpen azt akarom megmutatni, nem kell szociológiaprofesszornak lenni ahhoz, hogy valaki fontos dolgokkal tudjon foglalkozni az életben.

Szeptember utolsó éjszakáján érkezem, már elmúlt tizenegy óra. Hajléktalanokra számítottam, fal mellett fekvő hazátlanokra, mocskos paplanokba burkolódzó szerencsétlenekre. És tömegre, gatyaárusokra, céltalanul kóválygó drogosokra, részeg diákokra, akik az óriásplakátok meztelen felsőtestű reklámfickói előtt pózolnak. Sokat látott öreg riporterként zűrzavarra, afféle Covid-armageddonra gondoltam. Bűzre, mocsokra, szétdobált műanyagzacskókra, fertőzésveszélyes ganéra a kopott márványfalakon. Hegyeztem a tollam, akár egy bulvárhiéna: nincs mit tenni, mint már annyiszor hosszú pályám során, ezúttal is be kell mutatnom a világvégét.

Ehhez képest csönd volt, bágyadtan csöpögött a hűvös eső. Sárga ruhás alakok tűntek föl a Nyugati tér Duna felőli oldalán, a sürgölődő kompánia slagokat kezdett huzigálni az aluljáró lejáratánál. Ott dekkolt a spéci teherautó, melynek tolózárcsöcseire a melósok rákattintották a hosszan kígyózó fekete csöveket. Mentek aztán lefelé, és mindent beborítottak habbal. Kezdődött az aluljáró fertőtlenítése.

De mivel? Ez volt az öreg riporter első és eléggé kézenfekvő kérdése. Mert az, hogy lemossák a hidakat meg az aluljárókat, önmagában nem eléggé izgalmas, nem mozdítja meg a különlegességekre és izgalmakra vágyó közösségi médiafelületek kíváncsi népét. Ha mondjuk kiderülne, hogy Erdei Gusztávné született Kisinyai Erzsébet terézvárosi polgár elővigyázatlanul ráhajolt volna a slagvégre, és belekortyolt volna a fertőtlenítő anyagba (járványveszélyes időkben ilyen simán előfordulhatna, effélét javasolt pár hónapja az amerikai elnök is, ami világszerte jókora felhördülést váltott ki), az igen, az már címlapsztori lehetne. De az, hogy megjön Seres Feri, az FKF Zrt. (teljes nevén a Fővárosi Közterület-fenntartó Zártkörűen Működő Nonprofit Részvénytársaság) 32 esztendős tisztítómunkása a társaival, hogy először telehabozzák a Nyugati aluljáró padlóját, önmagában még nem az az eset, amely alapjaiban meg tudja változtatni a főváros életét.

– Először behabozzák a fiúk, aztán bekefélik a lét a lefolyókba, utána rögtön kiszárítják – hangzik Seres úr technológiai ismertetője, melyet gondosan följegyzek, hiszen szerepel benne az a kifejezés, hogy hablándzsa. Ez a fertőtlenítési harc lényegi megfogalmazása, az efféle elnevezésekhez, valljuk be, eléggé értenek a köztisztaság budapesti teoretikusai. Hablándzsa! Már majdnem olyan jó, mint télen a síkosságmentesítés vagy a nyár sztárkifejezése: a szúnyoggyérítés. Nem tudom, ki találja ki ezeket, egy-egy költői vénával megáldott, romantikus gondolkodású öreg szakit képzelek magam elé, akinek az a feladata, hogy a nagyváros különben teljesen normális és megszokott rendbetételi műveleteinek speciális, sehol máshol nem használható kifejezéseket adjon. Amiről aztán kiadnak egy MTI-hírt, s gondosan elrejtik benne (nem a szúnyogirtást, mert az túl hülyén, profánul hangozna) a csak és kizárólag az FKF Zrt. berkein belül használatos gyérítést például, illetve hát konkrét esetünkben a hablándzsát. Amit aztán az összes „onlány” média átvesz, hiszen ezt szokták csinálni, a hírt kikopizzák, ha nincs fotósuk, lenyúlnak valahonnan egy Malajziában készült stockfotót, és már mehet is ki a sztori, mossák a Nyugati pályaudvar aluljáróját. A nyitóképen egy bazinagy buborék látszik, a képalá pedig valami olyat tartalmaz, hogy ragyog a Nyugati, akár a Salamon töke. Mivel ezt nem írhatják oda, tovább kell lendíteni a szakmai zsargont. Hablándzsával támadták le az aluljárót, mondjuk ezt írják.

– Mivel nyomjátok, Ferikém? – térek vissza testes alanyomhoz, mert annak idején a termelési riportok világában szocializálódtam, tudnom kell, hogy ki, mikor, mivel, hogy (a miértre később is választ adhatunk). Seres kolléga, aki a XV. kerületben él, eredeti szakmáját tekintve pincér, és öt éve dolgozik a cégnél, szívélyesen válaszol.

– Engedélyezett vegyszerrel.

Ugyanezt megismétli később a munkálatokat a helyszínen felügyelő Nagy Jánosné diszpécser is, amiből arra következtetek, hogy nagy az összhang a cégnél. Most tényleg, mire mennék azzal, ha megtudnám, hogy WIM-mel vagy valami meghatározhatatlan számsorral jelzett szappanszerű tisztítószerrel fújják be az aluljárót. Ne vesszünk el a részletekben, tisztítják és kész. És a végén tiszta lesz.

A hab kijuttatása látványos és érdekes. Egy darabig. Mert amikor már a fél aluljárót ellepi a hófehér massza, tanácsos hátrább húzódni. Nem kifejezetten Covidra fertőtlenítenek, ez itt nem az operatív törzs. De azért élvezi az ember, hogy a lába alatt, a cipője talpán nem egyszerű utcai kosz van, ezúttal a sok rohadt vírusmaradvánnyal, hanem olyan anyag – hab, szappan, forró víz stb. –, ami eleve jó a cipőtalpnak. Voltaképp ezt kellene otthon is csinálnunk. Mikor hazamegyünk, bele kellene lépnünk egy lavórba, amiben „engedélyezett vegyszer” van, és aztán nem ám összemászkálni mindent a lakásban. De valljuk be őszintén, nem jön ez mindig össze, pedig otthon mi vagyunk a főnökök, nem pedig a Seres Feri.

Nincs olyan nagy fölfordulás az aluljáróban, mint amire előzőleg számítottam. A padló sem olyan piszkos, szétdobált szemét sincs annyi, a zöldszínű kukák sincsenek ledőlve, letépve. Konszolidált a helyzet. Megemlítettem ezt Horváth Lászlónak, az FKF sajtósának és a velünk lévő diszpécsernek. Itt aztán kiderült egy újabb rejtély. Azért van a vártnál nagyobb rend a Nyugati aluljárójában, mert van itt valaki, egy afféle gondnok, aki napközben is rendet tart. Összeszedi a szemetet, ha pedig valaki földhöz vág egy sörösüveget, összesöpri a törmeléket. Emberi tényező! – jegyzem föl noteszomba, miközben a hablándzsával teljesen kiszorítanak az aluljáró sarkába. Egy bio-vegán-paleo (plusz egyszerre cukor-, tej, -glutén- és laktózmentes!) termékeket áruló üzlet előtt hasít belém a felismerés, hogy ez lenne a megoldás mindenütt a nagyvárosban. Rábízni egy-egy emberre, hogy tartson rendet? Hol van ebben a ráció meg a mesterséges intelligencia? És ha kinevezek egy embert az efféle munkára, föléje főnököt is kellene tennem, mert ha egyedül hagyom itt a sűrűben, tuti, hogy nem fogja rendesen ellátni a feladatát. A Nyugati-aluljáró esete azt igazolja, hogy van ilyen. Különben mindent elöntene már nap közben a trutymó és a szemét. Ilyeneken gondolkodtam, és nézegettem a mindenmentes bolt kirakatát. Miért nem árulnak uborkás vizet? – tettem fel magamban céltalanul az éjszakai kérdést.

A melósok szisztematikusan haladtak, tolták maguk előtt a hablándzsát, hagyták aztán egy ideig, hogy a fertőtlenítő részecskék kifejtsék maró hatásukat. Jöhetett a víz. Ami inkább a forró gőzhöz állhatott közelebb. Nagynyomású szerkezet, amivel simán leszedték a vörös tartóoszlopokra ragasztott hirdetési cetliket is. Vitte a márványfalról a köpet- és sörfoltokat, és feláztatta a port. Nem a covid-ra mentek rá, de a forró gőz eléggé hatékonynak bizonyult. Éjfél volt már, mire Seres Feriék az egész aluljárót behabozták, gyér volt a gyalogosforgalom, elment az utolsó metrószerelvény. Pár spicces fickó kezdett alkudozni a fotós kolléganővel, csoportképet csináltattak magukról. Megállt mellettem egy-két fura pofa, leskelődtek, akárcsak én. Ődöngtek és nézték a habot.

Vársz valakit? – kérdeztem egy csuklyás fazontól, aki a hasán hordta az oldaltáskáját. Nőt keres, mondta, de persze ennél sokkal brutálisabban fogalmazott. Nőt, akivel gyorsan végez. Bedobtam egy kávét az éjjel-nappali büfében, próbáltam beszélgetni az árussal, de gyanakodni kezdett, s mindenre azt válaszolta, hát ja. Jó a kávéd, mondtam neki, mert tényleg jó volt, ízletes, zamatos, mire azt mondta, hát ja. Bírod az éjszakázást? Hát ja. Eléggé jól néz ki a rántotthús. Hát ja. Nem tudom, minek nézett. Adóellenőrnek? Vagy kábszereseket hajkurászó civil ügynöknek? Gőzöm se volt róla.

Apropó gőz. Feriék jól haladtak, de ami itt következett, őszintén meglepett. A hablándzsa és a gőzborotva után az FKF művészi attrakciója következett. Olyan volt az egész, akár egy műkorcsolyaversenyen, csak nem a traktor csiszolta fényesre a jeget, hanem három ember mutatta be a kűrt. Jött a tripla lehúzás. Ezt úgy kell elképzelni, hogy három melós a hiperlehúzókkal egyszerre megindul, és lépcsőzetesen elhelyezkedve halad. A koszos lé percek alatt eltűnik a lefolyókban, nyomukban majdhogynem tökszáraz lesz a járólap. Ki van ez találva, csodálattal néztem. A három éjszakai munkás teljesítménye lenyűgözött. Tudom, hogy nálunk nem nagyon szokott számítani az ilyen, itt ugyanis az a valami, ha az atomtudós letesz valamit az asztalra, vagy a magyar bálnakutató korszakos új elmélettel áll elő. Hogy Seres Feriék három lehúzóval szárazra törlik a Nyugati aluljáróját, az nem tud bekerülni a migránstámadásokat részletező esti híradóba. Mert az, hogy száraz a járólap, teljesen természetes. Senki se veszi észre.

Na most el kell árulnom, hogy ha véletlenül mégse sikerül teljesen szárazra lehúzni a fertőtlenített járólapot, az FKF-nek erre is van válasza. Akkor vetik be az unikornist. Ami a járólaplehúzás non plus ultrája. Nem tudom, hogy csinálják New York-ban vagy Bécsben, és nem tudom, mit tudna ott keresni ezzel a technikával Seres Feri. (Itt 1200-1500 forintos órabérben dolgoznak! Ez az oka annak, hogy nem nagyon kószálnak, nincs nagy fluktuáció.) Istenem, ha egyszer ezt szabadalmaztatni tudnánk! A magyar lehúzás. Ez lehetne a neve.

Az unikornis egy közepes méretű takarítógép. Van rajta elől egy orrszerű alkatrész, azért ez a neve. Fenn áll hátul egy melós, és azokat a területeket taperolja vele végig, amelyeket nem sikerült teljesen szárazra lehúzni. Ezzel teszik fel a fertőtlenítésre a koronát, mielőtt elvonulnának a Szabadság-hídra egy óra tájban. Azt is mosni kell. Meg a hatvanegynéhány többi aluljárót is, ami szintén hozzájuk tartozik. Aranyérmes gárda a Feriéké. Amikor a reggel hatig tartó műszakban egy óra tájban elvonulnak, (csak leírom) úgy ragyog a Nyugati aluljáró, mint a Salamon töke. Aki reggel kezd araszolgatni az álmos tömegben, semmit se tudhat az éjszakai hablándzsáról. Csak azt látja, hogy ha valami tiszta és normálisan működik, az teljesen természetes. És tényleg nincs benne semmi rendkívüli. (Szöveg: Rab László, fotók: Bazánth Ivola)