Előfordul, hogy nem figyelnek rám

Találkoztunk egy cipésszel, ami nem nagy dolog, bárki találkozhat egy cipésszel télidőben, amikor leválik a csizmája sarka. Papp Csaba, a 42 éves mester és a cipészműhely tulajdonosa, Bognár Sándorné még tán örül is annak, hogy a só ilyenkor kikezdi a lábbelit. Csinos kis üzletben dolgozik ez az összeszokott páros a Hubay Jenő téren, csöndben folydogál az idő errefelé.

Papp Csaba messziről keveredett ide, Kaposváron élt sokáig, mígnem a párjával egy szép napon úgy döntött, vállalja a pesti menetet, a 17. kerületbe költözött. Munkát keresett, Bognárnénak pedig éppen suszterra volt szüksége. Olyanra, aki a kulcsmásolásba is hamar beleszokik. Mert a cipészség valahogy ezzel a szakterülettel kötődött össze, nem a cukrászattal.

– Kilencvenhárom óta lakunk a férjemmel Rákospalotán – mondta az asszony, és dicsérte az új munkaerőt, kreatívnak tartja, Csaba ért a bőrdíszművességhez, és soha nem mondja, hogy ezt vagy azt nem lehet megoldani. – Jó a beszédkészsége, tetszik a hozzáállása, ügyfélorientált, megtanulta a kulcsmásolást is, amihez az elején nem sokat konyított.

– A varrás a kedvencem – tesz érzékeny vallomást a cipészmester, ez valahogy közelebb áll hozzá, mint a talpalás. A visszajáró vendégeket kedveli, elsősorban azokat, akik másnap vagy harmadnap egy másik cipőjük miatt térnek vissza a Ru-Ci Szervízbe, merthogy ez volna a műintézmény neve. – Sokféle kínai cipőt még én sem tudok megjavítani – jegyzi meg Papp Csaba, és legyint a háromezer forintos, papírvékony talpú lábtyűkre. – Aki ilyet vesz, nem azért veszi, hogy javíttassa. Tudjuk, hogy a szegénység nagy úr.

Mit csinál egy cipész, amikor éppen nem cipők talpát kalapálja? Nos, elmondhatjuk, hogy Papp Csaba pingpongozik és gitározik. – Játszom AC-DC-t is, de tekintettel vagyok a szomszédaimra – mondja nevetve a cipész, és elárulja, szereti az ezoterikus olvasni valókat meg a tudományos könyveket. Tévét nem néz, nincs hozzá türelme. A sütés-főzés viszont kikapcsolja. Töltött csirkében és házi pizzában verhetetlen, de nem esik kétségbe akkor sem, ha almás pitét kell sütnie. Váratlan kérdésünkre, mely arra vonatkozott, hogy meddig lehet cipész valaki, Papp Csaba csöndben annyit felel: amíg bírja.

A végére hagytuk a slusszpoént. Ha valaki hat hónaposan és egykilósan jön a világra, és egy makacs sérülés végigkíséri az egész életét, az azért elég ok arra, hogy megküzdjön az életéért. A cipészmester kicsit nehezen jár, de hozzáteszi: jár. És vannak ugyan kalandjai a mopeddel, mert nem minden buszsofőr ugrál érte szívesen, ha utazni készül, de azért a többség türelmesen lenyitja neki a rámpát.

– Előfordul, hogy nem figyelnek rám az utcán – mondja Papp Csaba -, nem omlok össze. Ha lefröcsköl az autó, megyek tovább. Az a fontos, a legnyavalyásabb időkben is, hogy jól érezze magát az ember – mondja jókedvűen, és rátapaszt egy jókora gumidarabot a kezében táncoló női félcipő talpára. (PP)