Furcsa dolog az olimpia! A magamfajta szurkoló ugyanis rendesen kapkodja a fejét. Az egyik percben Szabó Gabriella és Kozák Danuta hajszálnyi győzelmét látva öklömet rázva örömittas arccal tekintek a képernyőre, majd fél órával később a birkózóink gyors vereségét követően a férfi vízilabdacsapat gyenge negyeddöntőbeli védekezését nézve bizony hamar visszazuhanok a földre. De az egész olimpiát ez a kettősség jellemezte. A vívók – különösen Szász Emese és Szilágyi Áron – fantasztikus perceket szereztek nekünk, ám ha a riói pástra gondolok, akkor bizony Imre Géza tragédiája is azonnal az eszembe jut. És hogyne emlékeznék az uszodából kihallatszó magyar himnuszokra, melyek ugyan rövidek (mindössze 90 másodpercesek) voltak, de Hosszú Katinkának köszönhetően nekem mindig kellemesen hosszúnak tűntek, ám máig sem értem, hogy a londoni Európa-bajnokság óta vajon mi történhetett Gyurtával, Verrasztóékkal és a többiekkel.
Egy olimpia mindig alkalmat kínál arra is, hogy kevésbé ismert sportágakat is megnézzen az ember. Így két magyar szereplés között láthattuk, hogy miként nyerhette egy holland kislány női tornában a gerendaverseny döntőjét, vagy hogy mekkora bukást tud okozni egy apró figyelmetlenség a férfi omnium (pályakerékpár) 40 kilométeres pontversenyében. Az augusztusi 16 nap során a televízió segítségével azt is bőven megtapasztalhattuk, milyen szép a Krisztus-szobor alatt elterülő Copacabana, de azt is, milyen az, amikor egy Nadal – Del Potro elődöntőn percekig kell csillapítania a bírónak a magukról megfeledkezett nézőket. Láthattunk egy brazil rúdugró sikere miatt őrjöngő Maracana stadiont, meg azt is, hogy egy szerb és egy magyar vízilabdacsapat üres lelátó előtt kénytelen játszani az olimpiai vízilabdatorna nyitómeccsét.
Szóval furcsa dolog az olimpia! Magam sem tudom, hogy Riót hova soroljam. A jobb vagy a rosszabb ötkarikás játékok közé. Ha csak az eredményeket nézzük, Pekingnél jobban alakultak a dolgok, akkor meg mégse nevezhetjük rossznak!
Comments are closed.
