(A világháború az emlékek tükrében. Érdekes, szép beszámoló az I. világháborúról Nagy Enikő tollából.)
Júniusban lesz az I. világégés kitörésének 100. évfordulója. Az idén száz éve hogy Szarajevóban 1914. június 28-án Gavrilo Princip szerb nacionalista fegyvere eldördült s tettével rászabadította a világra az I. világháborút.
Vitéz Sándor János/Forrás: Nagy Enikő
Ha I. világháború, akkor az nekem Vitéz Sándor János, a Nagyapám.
Gyermekkoromban számos alkalommal ültem mellette a kis sámlin, és a térdére könyökölve hallgattam háborús élményeit.
Emlékszem volt egy különlegessége, ami állandóan éberen tartotta gyermeki érdeklődésemet és fantáziámat. Valamelyik bordájánál beletört egy szurony hegye. Mindössze egy centis darab volt, de az volt benne a nagyon izgalmas, hogy időnként eltűnt és pár hónap vagy fél év múlva egy másik helyen ismét láthatóvá vált a bőre alatt. A legjobban a sípcsontjánál volt megfigyelhető és jól kitapintható ez a hegyes kis háromszög. Hogy miért nem szedette ki? Ma sem tudom.
Ennek a kis vasdarabnak az újabb felbukkanása mindig jó alkalom volt, hogy az olasz fronton megélt élményeiről meséljen. Lehet, hogy másik fronton is volt, de arról vagy nem mesélt, vagy csak már én nem emlékszem rá. Azt tudom, hogy Doberdó és az Isonzó folyó völgye örökre emlékezetembe vésődött.
A háború kitörésének évében Nagyapám 21 éves volt. Ez a nagy „amerikaláz” időszaka volt. Ő sem akarta kihagyni, így őt Chicagóban érte a háború kitörésének híre. Akkoriban az emberek még komolyan vették hazafias kötelességüket. Ő is úgy gondolta, ha bajban a Haza, itthon a helye, s hamarosan az olasz fronton találta magát.
Az olasz front magyar szempontból a háború legfontosabb, legismertebb helyszíne volt, ahol 1915-től 1918-ig, a háború végéig folyt a csata. Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai küzdöttek egymással, illetve 1918-tól már más antant és német csapatok is jelen voltak. Olaszország, felbontva a Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával kötött hármas szövetséget, 1915 nyarán az antant oldalán lépett be a háborúba. Olaszország azt remélte, hogy egy gyors, mindent elsöprő támadással legyőzheti a Monarchiát, és nem számított egy újabb, a nyugati fronton már kialakult állóháborúra. A támadó olasz csapatokat a Monarchia seregei visszaverték, s ennek eredménye lett a több évig tartó állóháború, melynek súlyos következményeit nemcsak az olasz, de a magyar csapatok is elszenvedték.
Nagyapám visszaemlékezéseiben sokat emlegette a terepviszonyokat. Mivel magas sziklás hegyeken folytak a harcok, nagyon nehéz volt lövészárkot ásniuk. Egész barlangrendszereket kellett kialakítaniuk, hogy létezni tudjanak. Mesélt a lövedékektől, a szétfröccsenő sziklákról, melyek szintén súlyos veszteségeket okoztak. Mesélt a gáztámadásokról, mely újdonság volt akkoriban, és hatása elborzasztotta a katonákat.
Ma a doberdói és Isonzó-völgyi csaták színhelyén számos emlékhelyet, katonai temetőt találunk. Még ma is láthatók a sziklába vésett kavernák, lövészárkok.
Az olasz-szlovén határ közelében a Monte San Michelén áll egy emléktábla, melyet az Antall-kormány nevében Jeszenszky Géza külügyminiszter állíttatott.
A helyszínen még 1918-ban IV. Károly kezdett egy emlékkápolna építtetésébe Visini közelében, mely az ismert történelmi okok miatt félbe maradt. Mivel az itteni harcokban a nagyváradi 4. sz. gyalogezred is súlyos veszteségeket szenvedett, egy erdélyi politikus, Sárközi Zoltán kezdeményezésére, erdélyi és magyar hagyományőrző szervezetek közreműködésével a kápolnát felújították és 2009 májusában az emlékezők rendelkezésére bocsájtották.
Számos isonzói csata után 1917-ben az úgynevezett caporettói áttöréstől – melyben a Monarchia csapatai fényes győzelmet arattak – várta az osztrák-magyar hadvezetés a kimozdulást az állóháborúból. Az áttörés fényes győzelemnek számított ugyan, de az azt követő piavei és Vittorio venetói csata 1918-ban mégis nem várt fordulatot hozott. Ez volt csapataink utolsó nagy offenzívája. A kudarc felgyorsította a Monarchia erőinek összeomlását. A következmények és a számunkra gyászos befejezés a trianoni kastélyban mindenki számára ismert.
Ezeknek az elhíresült csatáknak a színhelyén, Caporettóban van az I. világháborúban résztvevő és ott elesett katonáknak emléket állító múzeum.
A caporettói csatáról ír Ernest Hamingway a „Búcsú a fegyverektől” című regényében, melyben személyes élményeit írja le, mivel maga is részt vett a caporettói ütközetben.
Nagyapám elmondása szerint, személyes kudarcként élte meg a vereséget, különös tekintettel Trianonra. Negyven év múltával is könny csillogott a szemében mikor nekem erről mesélt. Fájdalmát az sem enyhítette – bár nagyon büszke volt rá -, hogy hősies helytállásáért vitézségi érmet kapott. Az ezzel járó pár hold föld értéke alapozta meg a pestújhelyi házat, melyben családját megalapította.
Kemény, de melegszívű ember volt. Rajongott a lányaiért és az unokáiért. Számára az „Isten-Haza-Család” fogalma életprogram volt.
Ötven éve halott, de ma is érzem, ahogy gyermekkezem eltűnik erős tenyerében.
Nagy Enikő
Comments are closed.
