A rákospalotai viselet nem pusztán öltözék: minden szoknyaránc, kendőhajtás és gallérív egy-egy sorsot idéz. A ruhák nemcsak ékesítettek, hanem meséltek: családról, reményről, hagyományról. Erről szólt Fekete Éva, a Rákospalotai Örökségünk Egyesület tagjának lebilincselő előadása, amely hitelesen tárta fel a népviselet mögött rejlő világot.
A Rákospalotai Evangélikus Kistemplom idén ünnepli fennállásának 170. évfordulóját, amelyet a gyülekezet egy kiállítással tett emlékezetessé. Az Életöltő címet viselő tárlat megnyitóján Fekete Éva a palotai népviselet világába kalauzolta az érdeklődőket – nem elméleti előadással, hanem élő, érzéki bemutatóval. A templom oltára körül a Rákospalotai Örökségünk Egyesület tagjai és gyermekeik hagyományos viseletben sorakoztak fel, életre keltve a múltat – mintha egy időkapun léptünk volna át.
Éva tájékoztatása szerint a bemutatott öltözékek leginkább a múlt századforduló utáni időszakból származnak, amikor már érezhető volt a város közelségének hatása az anyagválasztásban. Az 1980-as évekig még gyakoriak voltak a házi szőttesből készült darabok, később azonban megjelentek a fővárosi hatásokat tükröző textilek is.
Mint mondta, a ruhák apró részletei – a kötény sarka, a fejviselet, a szoknyák szabása – sokat elárultak viselőjükről. „Ha valaki, aki értett hozzá, meglátott egy menyecskét, meg tudta mondani, melyik faluból jött.” A viselet tehát nemcsak esztétikai, hanem kommunikációs eszköz is volt.
Szó esett a keresztelői öltözékekről is, amelyek különleges szerepet töltöttek be a palotai hagyományban. A gyermekeket már születésük után hamar megkeresztelték – a magas gyermekhalandóság és a mély vallásosság miatt ez kiemelten fontosnak számított. A keresztelői takaró fehér volt, finoman hímzett és slingelt; alatta rózsaszín vagy kék réteg jelezte, milyen nemű gyermek érkezett a világra. Gyakran ugyanazt a pólyát használták, amelyben korábban valamelyik szülőt is megkeresztelték – így a viselet szép családi emlékeket őrzött.
Később, amikor a gyermek már karon ülő volt, a fiúk és a lányok egyaránt kötényruhát viseltek. Amint járni kezdtek, a felnőttek viseletének mintájára kaptak saját, kisméretű ruhákat.
A konfirmáció szintén fontos mérföldkő volt: a 12 éves lányok ekkor kapták meg első „tandemviseletüket”, amely a felnőtté válás jelképe lett. A bimbós szoknya és a alsószoknyák mind részei voltak ennek az ünnepi öltözéknek.
A palotai viseletet az alsószoknyák száma és formája határozta meg. Ünnepnapokon fehér vászon alsószoknyát hordtak, míg hétköznapokon színeset – jellemzően apró virágmintásat vagy kockásat –, amelyet körülbelül három centiméter szélesen úgynevezett „piros bécsissel”, egy piros szövetanyaggal szegtek.
Az „apacs nyakú” blúz hátán szív alakú minta díszelgett. Szabása szűkített, testhezálló volt, az alja ráomlott a szoknyára, elől pedig kötényt kötöttek rá.
A fiatalok mindig hoztak újítást: a kékfestő kötények hímzéseit színekkel gazdagították – a kötény sarkán, illetve a kötő végén. A hímzés mellé monogramot is elhelyeztek, később pedig a lányok keresztnevüket is ráhímezték, például: Boriska, Mariska.
„Palotán csak egyes darabok változtak, nem az egész viselet – mondta el Fekete Éva. – A fiatalok, az új generáció mindig kitalált valami újat, amit aztán a közösség vagy elfogadott, vagy elvetett. Ez ma sincs másként.”
„A palotai öltözék egyik legszebb és legjellegzetesebb darabja a nyakravaló kendő” – magyarázta Éva. Ez egy 150×150 centiméteres hímzett kendő, amit paradicsomszélű kendőként ismernek. Átlósan, háromszög alakban hajtják félbe, majd úgy tekerik fel, hogy a sarka mintája hátul, a nyak közepére kerüljön. A kendő hajtogatása családonként eltérő volt, de a végeredmény mindig ugyanaz lett: szorosan feltekerték, és úgy kötötték a nyakhoz, hogy szépen simuljon, mégsem akadályozza a légzést. A hosszú rojtokkal díszített kendő finom szövésű anyagból készült, vagy selyemből. Ünnepi alkalmakkor, főként templomban viselték.
A kendő elnevezése egy színes helyi történethez kapcsolódik: Palota híres volt paradicsomtermesztéséről, és az egyik pirosan hímzett virágforma emlékeztetett a paradicsomra – innen ered a név.
A zsali kendő egy régebbi típusa, amelyet később hétköznapokon hordtak. Ennek rojtjai fonalszerűek, anyaga általában kasmír. Bár a két kendő különbözött, mindkettőt a jellegzetes „paradicsomvirágos” hímzés díszítette – ez a motívum a helyi identitás szimbólumává vált.
A budaiak szívesen vásároltak palotai árut, különösen a híresen jó minőségű paradicsomot. A kofák ezt a népszerűséget ügyesen kihasználták: mivel a palotai viselet összefonódott a paradicsom jó hírével, sokan ilyen ruhát öltöttek, hogy hitelesebbnek tűnjenek, amikor saját termésüket kínálták.
A viseleteket a Schwartz nevű zsidó kereskedőtől szerezték be, akinek boltja a Fő úton működött. A kendőket Pesten hímeztette géppel, ám mivel ez költséges volt, a szegényebb családok matyó asszonyokkal varratták ki ugyanazt a mintát.
A bemutató során Éva az esküvői viseletre is kitért, amely a lányok életének egyik legfontosabb pillanata volt. Az 1870-es években még fekete ruhában házasodtak: fekete kendőt, fekete szoknyát és fehér kötényt viseltek. Később megjelent a fehér esküvői öltözet, amely fehér bimbós vagy selyemszoknyából, slingelt aljú, ráncolt fehér kötényből, fehér bimbós vagy selyemblúzból, valamint fehér selyem nyakravaló kendőből állt. A menyasszony fejét fehér mirtuszból és ezüstszínű gyöngyökből készült koszorú díszítette.
A lakodalom külön alkalomnak számított: a menyasszony átöltözött, slingelt kendőt vett fel. Erre azért volt szükség, mert a rojtos selyemkendőben nem lehetett táncolni – a rojt könnyen beakadt.
Az esküvőhöz hozzátartozott a stafírung is – az egész életre szánt ruhatár –, amelyet a lányok hozományként vittek magukkal a házasságba. Ez általában 12 alsószoknyát jelentett (6 ünnepi és 6 hétköznapi), 10-12 kötényt, valamint az egyéb szoknyák mellett 5 bimbós szoknyát is, különböző színekben.
Az ünneplő ruhákat gyakran még az unokák is megörökölték. Amint a lány férjhez ment, bekötötték a fejét – ettől kezdve menyecskének számított. A lányok korán mentek férjhez, gyakran már 16 évesen, és mire elérték az ötvenet, rendszerint teljesen sötét ruhában jártak.
A gyászviselet is szigorú szabályok szerint alakult. Ha valaki közeli hozzátartozót veszített el, feketébe öltözött, és ez a szokás gyakran egy életen át megmaradt. „Ha valaki fiatalon halt meg, menyasszonyi ruhában temették el – mondta Éva csendesen –, így búcsúztak tőle, mintha az élet legszebb pillanatában ragadt volna meg.”
Éva arra is kitért, hogy a családok anyagi lehetőségei határozták meg, milyen ruhákat tudtak biztosítani a lányoknak. „Nagyapámék négyen voltak testvérek, és még egy unokatestvért is befogadtak, mert a szülei meghaltak. Nagyon vigyáztak rá az idősek, hogy ő is ugyanolyan ruhát kapjon, mint a gyerekeik – sőt, szebben öltöztették, mint a saját lányukat.”
A férfiak öltözete sem maradt el a nőké mögött. Mivel földművelésből éltek, a munkához úgynevezett „mellyes kötényt” viseltek, amely kékfestő anyagból készült. A századfordulón a palotai férfiviselet egyik legjellegzetesebb darabja a kerek, keskeny szélű kalap volt. A ruházatot keményszárú, bokánál harmonikaszerűen redőzött csizma egészítette ki, amely nemcsak praktikusnak bizonyult, hanem elegáns megjelenést is kölcsönzött viselőjének.
Fekete Éva pótolhatatlan, hagyományőrző előadása rávilágított: a rákospalotai viselet nem csupán a múlt lenyomata, hanem élő örökség – generációk halk szava, amely szövetbe, színbe, szabásba rejtve ma is tovább mesél.
Comments are closed.
